VÍGEGYETEM - dr. Kállay Géza egyetemi tanár írása

 „Pfuj, arcodról e rossz grimaszt töröld le…”
(V. felv., 2. jel.)

 William Shakespeare: MAKRANCOS KATA

Kirándulás Londonba 1592-ben

Képzeljük el, hogy egyszer csak Londonban vagyunk, valamikor 1592 táján. A Szent Pál katedrálistól indulunk, de nem kelünk át a Temzén, mert Shakespeare társulatának, a Lord Chamberlain’s Men-nek (a „Lordkamarás Emberei”-nek) legendás színháza, a Globe („Földgolyó”) majd csak 1599-ben épül fel. Inkább végigsétálunk a Cheapside-on, majd a Crosby Háznál balra fordulunk. Az utcán rengeteg szemét, hulladék, állati és emberi ürülék, és ennek megfelelő, orrfacsaró bűz. A Bishopsgate utcán felfelé ballagva elérjük az egyszerűen „Színház” (The Theatre) nevű, fából ácsolt, kör alakú épületet, London első állandó színházát. 1576-ban épült, és a Globe ennek faanyagából kel új életre, mindkét alkalommal James Burbage ácsmester és fő színházcsináló vezetésével. James egyik fia, Richard Burbage később III. Richárd, és számos nagy tragikus Shakespeare-szerep (Hamlet, Othello, Lear, Macbeth) megtestesítője lesz. Az itt-ott felvillanó, kézzel rajzolt plakátokon látjuk, hogy ma délután – 2 órától – William Shakespeare The Taming of the Shrew című komédiáját adják.

Petruchio szerepét talán épp Richard Burbage játssza, Katalinét – ahogy az összes többi női szerepet is – egy fiatal fiúszínész…

Eredet

A Shrew pontos keletkezési körülményeit sajnos nem ismerjük, bizonyosnak tűnik azonban, hogy Shakespeare egyik igen korai darabja. Néhány kutató szerint a legelső, ez azonban a darab dramaturgiai érettségének ismeretében kevéssé valószínű. Hihetőbb, hogy Shakespeare, aki valamikor az 1580-as évek legvégén tűnt fel London színházi világában, a VI. Henrik háromrészes királydráma-sorozat és a Két veronai nemes (sőt, talán a Tévedések vígjátéka) című komédiák után, de még a nagysikerű III. Richárd előtt írja meg, valamikor 1592-ben. Azt sem tudjuk pontosan, Shakespeare melyik társulat tagja karrierjének e korai szakaszában.  Mint ekkor minden színházi ember – és Shakespeare nemcsak drámaíró, hanem színész is volt – ő is egy főnemes (vagy, 1603 után, egyenesen a király: I. Jakab) szolgái közé tartozott; a szóba jöhető urak a Shrew írása idején Lord Strange, vagy Lord Worcester, de az sem kizárt, hogy Shakespeare eredetileg a Queen’s Men-hez, azaz egyenesen a Királynő, I. Erzsébet színész-szolgáihoz csatlakozott. A Királynő Emberei ugyanis 1587-ben Stratfordban vendégszerepeltek, de ezt megelőzően az oxfordshire-i Thame-ben a társulat egyik tagja, William Knell gyilkosság áldozata lett – ez nem volt ritka eset: az akkori közbiztonság sok kívánnivalót hagyott maga után. Lehet, hogy Shakespeare Knell helyét vette át, és így érkezett Londonba.

Makrancosok

A shrew szó eredetileg ’cickány’-t jelentett, de – talán mert akkor Angliában egy méregfogú faja is ismeretes volt – már széles körben használták a házsártos, állandóan veszekedő, visszanyelvelő, másokat szidalmazó, kibírhatatlan természettel megátkozott nők, főleg férjes asszonyok („házi sárkányok”) megjelölésére, sőt, hepciás férfiakat is neveztek így. A „makrancos hölgy” tehát – bár ez a magyar hagyomány – túlságosan tapintatos fordítása annak az „éles nyelvű, mérget hintő hárpiának”, amelyet a shrew szó az angol fül számára akkor sugallt.

Cselekmény

A darab cselekménye egyszerűnek tűnik: a veronai, apja vagyonát megöröklő és hozományvadász Petruchio szolgájával, Grumióval Padovába érkezve megtudja, hogy a dúsgazdag polgár, Baptista csak akkor adja férjhez szelídnek ismert kisebbik leányát, Biancát számos kérője valamelyikének, ha már a rettegett Katalinon túladott. Petruchio nem ijed meg a kalandtól, és – mindenki csodálkozására, majd csodálatára – betöri a makrancos Katát: a megalázó esküvő után valósággal elrabolja, otthon éhezteti, nem engedi aludni, nem hagyja, hogy kedvére való ruhát, kalapot válasszon, és mindent „annak kell mondania”, aminek az illető dolgot Petruchio nevezi. Bianca kezére négyen is pályáznak: Gremio, az idős, de gazdag polgár; Hortensio, aki Litio néven zenetanárnak öltözve igyekszik a lány közelébe férkőzni, de végül is a gazdag, ám fiatal Özveggyel kénytelen beérni; Tranio, Lucentio furfangos szolgája, aki már a darab legelején ruhát cserél gazdájával, és magát Lucentiónak kiadva verseng Biancáért, és végül maga Lucentio, aki a nyelvtanár álruháját ölti fel, és Cambiónak nevezteti magát. Ő győzedelmeskedik Bianca szíve felett, akibe – úgy tűnik – első látásra beleszeretett. Kisebb bonyodalom Lucentio körül alakul ki: a hozomány, s az apai áldás nélkülözhetetlen elemei a nősülésnek, ezért Tranio (változatlanul Lucentióként) egy Mantovából érkező Kereskedőt ügyes trükkel rávesz arra, hogy játssza el Vincentio – Lucentio apjának – szerepét. Minden rendben menne, ha Petruchio és Kata nem akarná meglátogatni Baptistát, és nem botlana éppen a valódi Vincentióba. De ez a félreértés is hamar tisztázódik, és nincs más hátra, mint egy hatalmas lakoma, amelyen Petruchio fogadást köt Lucentióval és Hortensióval, hármójuk közül kinek a felesége a legengedelmesebb:  Bianca, az Özvegy, vagy épp Kata? Férje hívására csak Kata áll meg a lakomázók előtt, s egy hosszú beszédben ecseteli az asszonyi engedelmesség szükségességét: „Pfúj, arcodról e rossz grimaszt töröld le…” Mindenki elképed, kivéve Petruchiót: „Kata, az ágy vár… Jövőtök szépnek tűnt, enyém riasztott, // A nyertes mégis én lettem. Sziasztok!” Ami a makrancosságot illeti, „happy ending” tanúi lehetünk.

Jig

Amikor az előadás véget ér, Shakespeare társulata fergeteges jig-et: gyors tempójú, mára elsősorban ír és skót földön híres társas táncot lejt a színpadon, sőt, ha a közönségből valaki akarja, felhúzzák a színpadra és együtt táncolhat a színészekkel. A jig nemcsak, hogy komédiák, hanem még tragédiák után is közkedvelt zárása volt a produkcióknak; a ceremóniamester feladatát a Bolondot, vagy a furfangos, tréfacsináló szolgát (itt: Traniót vagy Grumiót) alakító színész töltötte be; talán Will Kempe, 1599-ig a „Lordkamarás Emberei”-nek akrobatikus bohóca. A szüntelenül a színházak bezárását követelő puritánok szerint a tánc és az előadás úgy felhevítette a közönséget, hogy „mindenki felleli a párját, mindenki nagy barátságosan cipeli haza a másikat… sokan már a kapualjakban üzekednek … mások titkos egyetértésben alakítják a szodomitát, vagy a még ennél is rosszabbat” (Philip Stubbes: A visszaélések anatómiája [The Anatomy of Abuses], 1583).

Keretjáték

Talán már Shakespeare kortársai is érzékelték, hogy Kata és Petruchio, illetve Bianca és Lucentio históriája nem olyan egyszerű, mint első nézésre látszik, és miránk, 21. századi nézőkre még több rejtély maradt. Hiszen a darab korántsem a főhősökkel kezdődik, hanem egy különös keretjátékkal, amely nem szokványos kísérőjelensége a korabeli komédiáknak, Shakespeare darabjainak pedig végképp nem, ráadásul több utalás történik benne Shakespeare szülőhelyére, Startford-upon-Avonra és környékére. Mi köze van a warwickshire-i helyszíneknek Padovához? Kétségtelen, hogy a Keretjáték főhőse, Fonák Kristóf (Christopher Sly)  egyszer csak egy nagy gonddal köréje rendezett színjáték közepébe csöppen, és különös főszereplőként sok minden olyat tapasztal, amit a színházban színésznek és nézőnek egyaránt át kell élnie: hinnie kell, hogy más, mint akinek és aminek addig gondolta magát, idáig jól bevált érzékszervei, emlékképei sorban csődöt mondanak; egy közösség összjátéka révén átalakul; kirándulást tesz egy másik egyéniségbe, akinek koránt sincsenek éles és előre adott körvonalai; úgy tanulja, kicsoda ő, hogy egy másik személy bőrébe bújik, s annak a szemszögéből ismerkedik újra saját látásával, hallásával, tapintásával, szaglásával, ízlelésével, sőt, ízlésével is.

Egy makrancos hölgy

1. századi helyzetünket bonyolítja, hogy a Taming of the Shrew úgy, ahogy ma ismerjük, Shakespeare életében – szemben sok más darabbal, pl. Rómeo és Júlia, Hamlet, stb. – nem jelent meg nyomtatásban. Egyedül az úgynevezett Első Folióban van meg, és itt is kuszán és szerkesztetlenül. A Folióban a Shrewt 35 további drámával együtt Shakespeare két színésztársa, John Heminges és Henry Condell rendezte sajtó alá 1623-ban, tehát hét évvel Shakespeare halála után. Ebben a változatban a Keretjáték azonban csak egyszer tér vissza (az I. felvonás 1. jelenetének végén, közvetlenül Petruchio első színrelépése előtt), egyébként mintha a darab elfelejtkezne saját kezdetéről. Még zavaróbb, hogy 1594-ben (majd 1596-ban és 1607-ben) név nélkül megjelent – „negyedrét”, azaz Quarto formátumban, mint a Shakespeare életében megjelent darabok általában – egy komédia The Taming of a Shrew (Egy makrancos hölgy) címmel; ebben például Petruchiót Ferandónak hívják, Biancát Philemának, Lucentiót Aureliusnak. Hogy keletkezett az Egy makrancos hölgy? A the Shrew korábbi, kevésbé kidolgozott változata? Shakespeare egyik forrása? Egy elbocsátott színész diktálta emlékezetből, aki részt vett a the Shrew előadásában? A legvalószínűbb, hogy – egyébként nyomorúságosan gyenge – újraírás, ma azt mondanánk: „plágium”, bár ez a kategória nem létezett Shakespeare korában. De akkor a társulat miért nem jelentette meg Shakespeare autentikus, érett változatát (ahogy pl. a Hamlet esetében tette) még a szerző életében? Viszont az aShrew-ban Fonák Kristóf színpadi közönségként többször is bekiabál, és kommentálja a fődarabot, és amikor kidobják, Kristóf fogadkozik, hogy a feleségét majd azokkal a módszerekkel szedi otthon ráncba, amelyeket „Ferandótól” lesett el. A darab mai angol kiadásai, s így a magyar fordítások is ezt az utolsó jelenetet rendszerint átveszik az Egy makrancos hölgyből.

Akárhogy is van, a Keretjáték magáról a produkcióról és annak tágabb megvalósulási lehetőségeiről szól, ide értve az értő vagy értetlen közönséget is.

Források: balladák, sólymok, prédikációk és Ovidius latin költeménye

A szerző Lucentio és Bianca történetét, azaz a „mellékcselekményt” George Gascoigne 1566-ban  prózában írott, Supposes című komédiájából vette, ami Ariosto I suppositi (1509) című művéből készült. A főcselekmény egyértelmű forrását nem sikerült megtalálni, de hasonlóságokat mutat Boccaccio „A türelmes Grizelda” történetével (amely a Dekameron utolsó napjának utolsó története). A feleségszelídítő férj históriája azonban számos akkori mesének és balladának is kedvelt témája; ez egyik legismertebb ballada az Egy házsártos asszonnyal és elátkozott feleséggel megesett vidám tréfa [A Merry Jest of a Shrewd and Cursed Wife, 1550]. Szembetűnő azonban, hogy a balladákban a feleség-nevelés sokkal durvább eszközökkel történik, mint Shakespeare darabjában; a Merry Jestben például a férj az asszonyt keményen megveri, sőt, egy ló hullájának bőrébe varrja. (Petruchio egyszer sem üti meg Katát, míg Kata hamar lekever egyet leendő férjének, s a szolgáknak még inkább). De a balladákban előfordul a víz alá nyomás és az asszony fejének kalitkába (tulajdonképpen hatalmas szájkosárba) zárása is.

Petruchio módszere, sőt, feleséget kezessé tévő szókincse sokkal inkább a vadászsólyom-szelídítést idézi. A sólyomszelídítésről két könyv is közkézen forgott: George Turberville, illetve Simon Latham művei. Latham külön is kiemeli, hogy a solymásznak ugyanazokat a megpróbáltatásokat kell kiállnia, mint a madárnak: legalább három éjjel kell együtt virrasztania vele, miközben szerető szavakat kell suttognia, és egy tollal gyengéden cirógatnia sólymának szárnyait. De számos, a templomokban gyakran felolvasott prédikációgyűjtemény, különböző egyházi alkalmakra írott példabeszéd és erkölcsi traktátus (pl. Erasmus 1557-ben angolra fordított Víg dialógusa házsártos nőkről és becsületes feleségekről) is Shakespeare rendelkezésére állt. Ezek mind az ideális házasság kérdését tárgyalják; az asszonyt és a férjet egymás iránti megértésre és főleg türelemre intik, hiszen „legfontosabb a házi békesség”. Érdekes azonban, hogy Kata utolsó nagy monológjának („Pfúj, arcodról e rossz grimaszt töröld le, // És gúnyos pillantásokat ne lődözz // Férjed, királyod, jótevőd felé…”) több sora szinte szó szerint megegyezik „Az engedetlenség és a szándékos lázadás ellen” írott prédikációval. Vajon a korabeli közönség észrevette-e, hogy Katalin asszony tulajdonképpen prédikál? És mit gondolt erről, amikor a korabeli anglikán államvallás kifejezetten tiltotta, hogy nők bármiféle templomi beszédet tartsanak? Talán azt, hogy Kata tulajdonképpen e puszta gesztussal is lázadó és engedetlen?

  Lucentio latin-tanárnak öltözve és a kor talán legnépszerűbb költőjétől, Ovidiustól idézve „szelídíti” Biancát: „Hic ibat Simois, hic est Sigeria tellus // hic steterat Priami regia, celsa senis”. Ezeket a sorokat a Hősnők leveleiben a kérőktől körülvett Penelopé, Odüsszeusz hűséges felesége írja férjének; Muraközy Gyula fordításában: „Itt folyt el Simois; Sigaeum földje ez; arra // égbe a vén Priamus szép palotája szökött”[1]. A mondatokat Lucentio és Bianca egyaránt széttördeli és szerelmi évődésre használja, egészen más értelmet adva a latin szövegnek. Ezt azonban Shakespeare művelt közönségéből sokan kívülről tudták, hiszen iskolai anyag volt.

A nők helyzete

Kétségtelen, hogy Shakespeare korában a legtöbb nő születése percétől függő viszonyban volt: először az apjától, azután a férjétől, és ha – a prostitúcióval most nem számolva –  kolostorba vonult, mint Hamlet tanácsolja Opheliának, akkor Istentől. A házasság – különösen az erősen hierarchikus társadalom középsőtől felfelé terjedő rétegeiben – egyben komoly kereskedelmi szerződés is volt, ahol dokumentumok rögzítették a hozomány mértékét, az egyik házastárs elhalálozása esetén az örökösödést, és így tovább. A „független dolgozó nő” ekkor természetesen ismeretlen fogalom; sok asszonyt írni és olvasni sem tanítottak meg (bár ez férfiak esetében is előfordult: John Shakespeare, William Shakespeare apja például nem tudott írni, bár egy ideig Stratford polgármester-rangú elöljárója is volt). Ugyanakkor bizonyítékunk van rá, hogy kivételes esetekben az asszony megörökölhette férje birtokát, és tovább gazdálkodhatott házastársa halála után is; az asszonyok kezében volt az ételek előállításának irányítása, és a majdnem kizárólag otthon történő gyógyítás is, s ezzel kimondva-kimondatlanul komoly „hatalomra” tehettek szert a háztartásban.

Nem minden apa volt Capulet-szerű, szívtelen zsarnok: a szerelmet, a testi vonzódást – már csak az utódok számának biztosításának érdekében is – az apák sem tartották feltétlenül elhanyagolható szempontnak, és lányaikat kikérdezték, kérőik közül kit szeretnek, még ha ezt végül felül is írta a gazdasági megfontolás. Ugyanakkor az apai jóváhagyás és áldás nélküli házasságok kizárták a hozományt és az örökség reményét, sőt, még a vagyonos férj karrierjét is veszélyeztették.

További kérdőjelek

A korabeli közönségnek bizonyára feltűnt, hogy Baptista már az előtt megegyezik a hozományról Petruchióval, hogy a fiatalember Katát egyáltalán látta volna. De feltűnt-e sok más egyéb is? Hogy Kata és Petruchio – szemben minden más szereplővel – egyaránt szabad lelkek, akik csak első találkozásukkor vannak kettesben, egyébként mindig egy „színpadi közönség” előtt zajlik az életük. Hogy az első szójátékot Kata, a mindenkinél okosabb „makrancos hölgy” süti el, de Petruchio rögtön „veszi a labdát”, és egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy szembenálló játéktereken bár, de mégis együtt játszanak, mintha már régen ismernék egymást. Hogy csak nekik vannak saját nyelvi játékaik, míg a többiek jobbára közhelyeket és üres bölcsességeket puffogtatnak. (Minden Shakespeare-darab közül ebben van a legtöbb közmondás, azonban ezek nem Kata vagy Petruchio szájából hangzanak el).  Hogy Petruchio sohasem ölt álruhát, míg Bianca kérői mind másnak mutatják magukat, mint akik. Hogy Bianca körül legyeskedőket, és különösen a szolgákat könnyű összetéveszteni, miközben Petruchio és Kata hamisíthatatlanul eredeti egyéniségek. Hogy igazán csak ők foglalkoznak a Másikkal – a többiek gondolatai a pénz és a közvetlen testi örömök (evés, ivás, stb.) körül forognak. Hogy lehet, hogy az orruknál fogva vezetik az egész díszes társaságot…

  Akármit is vett észre a korabeli közönség, egy 21. századi előadás sohasem „múzeum”, ahol az – amúgy is rekonstruálhatatlan, roppant illékony – „eredetit” kellene (sőt: lehetne) bemutatni. A rendező és a színészek pedig most valami egészen rendkívülit láttak meg a darabban, valami – a szó más értelmében vett – eredetit és különlegeset valósítanak meg a Vígszínház színpadán.

Ez azonban az előadásig meglepetés.

1. december 27.