English

Kis nagy ember
2011. 03. 11.

Fesztbaum Béla Jászai-díjas.

A díjátvételnek megvan a menetrendje, rituáléja, például ilyenformán: 1. Díjazott már az átadás előtti éjjel nem tud aludni, csak forgolódik az ágyban, amit most még a szokásosnál is keményebbnek érez. Pedig hogy’ eltervezte, hogy most aztán jól kialussza magát, hogy másnapra kisimult, elegáns, mosolygós, megnyerő legyen. De valamiért mégsem megy az alvás – ennek pedig a következő okai lehetnek: 1.1. díjazott kételkedik („Én?! Tényleg én?!”), 1.2. díjazott az izgatottságtól túlpörög („Holnap díjat kapok!”), 1.3. díjazottat állandóan felzavarják a gratuláló sms-ek, amikre, persze, válaszolni illik. Vannak az egy lendületből írt sms-ek, például: „Jászai-díjad alkalmából szívből gratulálok. Aláírás: Jászai Mari”. Aztán vannak a barátságosan csipkelődők: „Jászai-díjad alkalmából szívből gratulálok. Mondjuk, a Láthatatlan Ember szerepében kicsit halványabb voltál. És ha megkérhetlek, legközelebb ne mozogj bele a haldoklás-monológomba”. Aztán vannak a barátságosan szaggatók: „Gratulálok. Nekem kellett volna megkapni.” És van az egyszerűen, fájdalmasan szép: „Édes fiam. Nagyon büszkék vagyunk rád”. Szóval van ilyen is, olyan is, a jó válasz mégis mindig csak egyféle: „Köszönöm”.

Díjazott tehát nem alszik. Hajnaltájt, mikor végre elbóbiskolna, felébreszti a közös képviselő: „Művész úr. Volna valami különösebb dolga a délután folyamán?” (Kis szünet) „Nekem, Marika?! Dehogy. Miért?” „Lacika kisunokám készülne erre a kerületi versmondó versenyre, megtenné a művész úr, hogy meghallgatja? Olyan sokat jelentene neki.” „Hát, persze, Marika. Majd benézek.” És díjazott tényleg benéz – mert egyebek közt épp ezért díjazott. Mert hisz a beszédhibás Lacikában. Hisz a művészetben. Bele is halna, ha nem venné komolyan.   

Reggel aztán folytatódik az őrült rituálé: 2. Díjazott nem találja az ünneplő öltönyét. Díjazott erre lázasan telefonálni kezd, hátha kikönyörögheti azt a szmokingot a jelmeztárból. („Csak ma és csak magának, Béluska. De ha leönti pezsgővel, megnyúzom.”) 3. Díjazottnak egy falat sem megy le a torkán. Díjazott ezért korgó gyomorral fog kucorogni a bársonyszékben, és retteg, hogy legalább akkor múljon el, mikor őt szólítják. De – színészből – meg fogja oldani. 4. Díjazott az átadás előtti utolsó percekben is szöveget memorizál, gyakorol. Tanul. Még a taxiban is. („Hova lesz, művész úr?” „Helsingőrbe, derék Rosencrantzom. Ja, nem, bocsánat, hova is, a Néprajzi Múzeumba.” – ugyanis díjazandó ott válik véglegesen, és immár színháztörténeti értelemben is díjazottá.) 5. És akkor díjazott megérkezik… 6. És átveszi a díjat, és nem korog a gyomra, és nem reszket a keze. Hisz miért is korogna, miért is reszketne? Díjazott megérkezett.    Fesztbaum Bélának nem kellett „megérkeznie”. Fesztbaum Béla itt volt. Nem lehetett nem észrevenni. Mondják, egy díjba „bele kell érni” – Fesztbaum Béla érett színész. Mondják, kisembereket játszik – Fesztbaum Béla (magával szemben is kérlelhetetlenül, imponáló maximalizmussal és szigorral) mindig a nagyot mutatja meg. A nagy embert. Erre pedig csak azok képesek, akik értik az embert és a színházat. Fesztbaum Béla ezért (is) díjazott. Az ünnep Poulja tréfás kisember? Igen, egészen addig, amíg a darab csúcspontján, az egész családot elsöprő haláltánc-jelenetben Fesztbaum Béla Poulja ráborul a zongorára, majd összeszedi magát és kitántorog – és ebben a döcögő, fáradt menekülésben egy elhibázott élet tragédiája látszik. A kisember, a család ezerszer kifigurázott bohóca monumentálissá nő. Vánszorgásában az egész Hansen-família sorsa, ön- és lélekpusztítása benne van. Az Augusztus Oklahomában Kicsi Charles-sza kisember? Igen, egészen addig, amíg ez a soha komolyan nem vett anyámasszony katonája felveszi a gitárját, hogy elénekelje vallomását a szerelmének. Mintha egész életében erre a pillanatra készült volna. Hőssé válik. Nagy emberré.         A Hegedűs a háztetőn Lázár Wolfja vicces kisember? Igen, egészen addig, amíg Fesztbaum Bélánál ez a figura magányos, őszintén vágyakozó férfivá válik. De úgy, hogy közben arcának groteszk tónusai sem fakulnak ki, hogy vicces tud maradni. Egyébként Fesztbaum Bélánál ez is „séróból” jön – az elegáns tréfacsinálás képessége. Kis ember nagy szívvel és nagy humorral – egyszerre clownos, ősi színházi és intellektuális, kifinomult humorral. Az ösztön még önmagában kevés, Fesztbaum Béla esetében egy sokkal összetettebb, elmélyültebb, bölcsebb színházi jelen-létről és a szó legnemesebb értelmében vett szórakoztatásról van szó. S ennek legfinomabb példája talán a Játék a kastélyban Gálja, illetve A léggömb elrepül Fesztbaum-Kosztolányija. Azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: utóbbi szerep Fesztbaum Béla eddigi pályájának egyik csúcsa. Szerep, írtam, pedig ez a megszületése pillanatában, 2008-ban, életszerep is volt. Az akkor 33 éves férfi úgy érzi, számot kell vetnie eddigi önmagával. Hogy most jött el ennek az ideje. Fesztbaum Kosztolányija ezért nem az irodalomkönyvek „gáláns dandyje”, nem az álmok, vágyak, impressziók melankolikus költője, hanem ennél sokkal kérgesebb, karcosabb, bölcsebb, tapasztaltabb – s ezért sokkal emberközelibb és őszintébb is. Másfél órás magányos élveboncolás (immáron 30-szor a Házi Színpadon): ezt állóképességgel se könnyű bírni, nemhogy lélekkel! És voltak-vannak Fesztbaum nagy, népszerű figurái (sok százszor a színpadon, sok ezer néző előtt): A padlás Témüllerje, A dzsungel könyve Csilje, az Egy csók és más semmi Péterje, korábban a Pinokkio címszerepe és sorolhatnánk. Ezek miatt a közös képviselő, a taxis, a pincér még inkább barátkozik vele – kár, hogy a közös költségből, a fuvardíjból és borszámlából ma már nem szokás engedni még a „művész úrnak” se… Ilyenkor Fesztbaum kicsit visszasírja a Molnár Ferenc-i időket. Díjazott nem először díjazott. Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt (2006), Ajtay Andor-emlékdíjat (2008), Harsányi Zsolt-emlékdíjat (2009) egyaránt kapott. Ezek vígszínházi díjak. Fesztbaum Béla vígszínházi színész. És ezen a baráti vallomás szerzője el is mélázik kicsit: Fesztbaum Bélának mintha „ez lett volna megírva”. Már a szentesi Horváth Mihály Gimnázium osztálytermében is feltűnik Várkonyi Zoltán. Ő találta ki ugyanis Bácskai Mihály drámapedagógussal, hogy jó lenne valahol egy középiskola, ahol a jövő megmutathatja magát, és ahová országos hírű színházigazgatók, rendezők is szívesen járnak le, hogy „megnézzék, mit csinálnak a kicsik”. Aztán természetesen a Színművészeti Egyetem, Marton-osztály, elsőre, és végül, és azóta is: a Vígszínház. Legutóbb pedig a szakdolgozat a Pannon Egyetem színháztudományi szakán, mi másról, mint a Vígszínházról. Alig hiszem, hogy a Színművészeti friss DLA-saként Fesztbaum témát váltana, és mondjuk Kertso Cirják Borka asszony és György deák című iskoladrámájával kezdene foglalkozni. Szóval, ahogy mondani szokás: ezer szállal…   Díjazott a díjátvétel után rohan a színházba. Játszik. Mondják, különösen jó ma este. Hogyne lenne jó, hisz egész nap nem volt semmi dolga, csak a közös képviselő Lacikáját kellett kicsit korrepetálnia! Díjazott lefekszik. Úgy alszik el, mint Poul a zongorán.   Fesztbaum Béla Jászai-díjas. Gratulálunk!            

Deres Péter

A léggömb elrepül

Éljük bármelyik életszakaszunkat, legyen a dalunk boldog vagy szomorú, álljunk rivaldafényben, vagy kacsintson ránk az elmúlás, Kosztolányi írásai arra tanítanak, hogy nyitott szívvel, gyermekségünket megőrizve és érzékenyen az élet apró dolgainak költészete iránt, harmonikusabb és derűsebb lehet földi utazásunk...

A léggömb elrepül