Jánoskúti Mártát köszöntjük

2017. 04. 04.

a Színház.org írása

Társulatunk művésze, Jánoskúti Márta Kossuth- és Jászai Mari-díjas jelmeztervező, érdemes művész, a nemzet művésze április 4-én ünnepli hetvenötödik születésnapját.

Kiskorától a rajzolás volt a szenvedélye

Jánoskúti Márta Budapesten született. A színház iránti érdeklődése nagyon korai, s kiskorától a rajzolás volt a szenvedélye. Sokat járt színházba, operába, érdeklődését egyre inkább a színház látványvilága kötötte le, gimnáziumba már azzal az elhatározással ment, hogy jelmeztervező lesz. Számos rajztanfolyamon vett részt, különböző szakkörökbe járt, az idős Payer Gizella festő- és iparművésztől a szakmai tudás mellett stílust és érzékenységet is tanult, gazdag kultúrtörténeti tudást kapott.

  Teljesen bűvkörébe vont a színház. Furcsa módon nem volt bennem exhibicionizmus. Hogy én szerepeljek? Nem. Az olvasmányélmények és a színház hatására, a magam naiv módján átrajzoltam a látott képeket. Már azzal az elhatározással mentem a gimnáziumba, hogy jelmeztervező leszek. (Forrás: Criticai Lapok)

Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára jelentkezett jelmeztervezőnek, akkoriban ott képezték a díszlet- és jelmeztervezőket. Elsőre nem sikerült a felvételije, de a főiskola vezetése felfigyelt rá, és Z. Gács György tanszékvezető beajánlotta a Nemzeti Színház varrodájába, ahol kifutólány lett. Egy évig dolgozott itt, miközben készült a második, immár sikeres felvételire. Jelmeztervezői diplomáját 1966-ban szerezte meg, Schäffer Judit tanítványaként.

Tanulóévek Szolnokon

Már a főiskola negyedik évétől dolgozott a Szolnoki Szigligeti Színháznak, első munkája a Lili bárónő című operett volt, aztán jött Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabja. Ezután következett a diplomamunkája, amely két részből állt: gyakorlati része a szolnoki színházban a Rómeó és Júlia, másik, elméleti feladata Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonba című műve volt.

A főiskola elvégzése után Vágó Nelly jelmeztervező megüresedett helyére szerződtette a Szolnoki Szigligeti Színház. Az itt töltött négy év alatt a legkülönbözőbb műfajokba kóstolhatott bele, nagyjából ötven alkotás jelmezeit tervezte. Közben budapesti munkái is adódtak, fővárosi bemutatkozása a Madách Színházban volt, Illyés Gyula Kegyenc című darabja Vámos László rendezésében, és a televíziótól is kapott megbízásokat.

  Az én hivatalos négy órámba beletartozott a hozd ide, vidd oda, de fejtettem koszos ruhákat, és nézhettem a szabászokat is. Rezzenéstelen arccal dolgoztam, és éjjel-nappal rajzoltam, mert készültem a felvételire. Az Iparművészetin akkor indult utoljára ez a szak, s hosszú évekig nem volt ilyen képzés. Amikor 1966-ban megkaptam a diplomámat, tréfásan úgy adták át: a Magyar Népköztársaság utolsó jelmeztervezőjének.  (Forrás: Criticai Lapok)

Örkény István is felfigyelt rá

Szolnokon több Örkény-előadást tervezett, közreműködött a Macskajáték első színpadra állításában is. Örkény István maga is felfigyelt a Tóték díszlet- és jelmeztervezői munkájára, s ez segítette Jánoskúti Mártát ahhoz, hogy Fehér Miklós díszlettervezővel együtt a Vígszínházba szerződtessék. 1970-től nyugdíjazásáig negyvenhárom évet töltött el a Szent István körúti társulatban, legendás előadások alkotótársa volt, ma is számos olyan darab van repertoáron, amelynek jelmezeit ő tervezte (A padlás; A vörös oroszlán; Az élet mint olyan; Játék a kastélyban; Játszd újra, Sam!; Össztánc; Sylvia).

Csaknem ötven év alatt mintegy 500 mű jelmeztervezője volt

Kipróbálhatott minden műfajt, a prózai darabok mellett tervezett filmet, tévéjátékot, operát, operettet, balettet, zenés produkciót. A Vígszínház mellett dolgozott más budapesti és szinte mindegyik vidéki színháznak, a Szegedi Szabadtéri Játékoknak, a Magyar Állami Operaháznak, a Magyar Televíziónak és a Mafilmnek. A nizzai Operaház is foglalkoztatta, két darabhoz készített jelmezeket, s több koprodukciós filmben is közreműködött.

  Komoly pszichológiai érzékenység kell ahhoz, hogy a színészek elfogadják az embert, hogy odaadóan ruhapróbázzanak, hogy megértsék az elképzeléseimet. Megtanultam, hogy a színész nemcsak egy olyan szerep, akit én elképzeltem, hanem érzékeny ember, aki nap mint nap a saját bőrét és az érzéseit viszi a színpadra. Nekem pedig úgy kell viselkednem vele, hogy elfogadjon, hogy megszeressen, mert csak akkor tudunk együtt dolgozni. (Forrás: Criticai Lapok)

Fontosabb színpadi munkái: Puccini: Turandot (Magyar Állami Operaház); Moliére: Úrhatnám polgár (Vígszínház); Szigligeti Ede: Liliomfi (Agria Játékszín, Eger); Katona József: Bánk bán (Kecskeméti Katona József Színház); Jean Racine: Berenice (Budapesti Kamaraszínház); Kálmán Imre: A cigányprímás (Kecskeméti Katona József Színház); Friedrich Schiller: Don Carlos (Szegedi Nemzeti Színház); Moliére: Don Juan (Kecskeméti Katona József Színház).

A magyar tervező iskola kiemelkedő képviselője

A magyar tervező iskola kiemelkedő képviselője: biztos rajztudás, jellemzőkészség, a művek, műfajok, stílusok, korok és ruháik alapos ismerete, gondolat- és érzelemgazdagság, modern eszközök, stíluselemek integrálása jellemzi tervezőművészetét.

  Már egy hosszú, megszenvedett pálya van mögöttem, de még mindig csiszolódom. Aztán indulásomkor nem volt olyan anyagválaszték, mint most. Nekünk abból a párféle anyagból kellett megteremteni a csodát. (…)  Azzal, hogy sikerült festőkre találnom, kitágultak a lehetőségeim. Közel ötszáz darabot terveztem, sokat festett jelmezekkel is. De történt ezzel is meglepetés. A kézi festésnek megvan a technikája, amiből semmit nem szabad kihagyni, vagyis festés után ki kell gőzölni az anyagot, mert azzal véglegesedik a motívumsor. Terveztem egy kimonószerű, gyönyörű pongyolát Ruttkai Évának, amelyre paradicsommadarat festettem. Gyönyörű volt, és a művésznő imádta. Premier előtt kitisztíttatták, de mivel nem volt átgőzölve, a paradicsommadár „elszállt”. 35 éve volt, de azóta sem ocsúdtam a traumából. (Forrás: Criticai Lapok)

1979-től a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (korábban Főiskolán) harminckét éven át tanított jelmeztervezést. Részt vett egyéni és csoportos kiállításokon itthon és külföldön, rajzaiból, festett képeiből önálló kiállítása volt 1989-ben Székesfehérvárott, 1993-ban Koppenhágában, 2000-ben, 2001-ben és 2008-ban pedig Budapesten. Csoportos kiállításai voltak Párizsban, Prágában, Újvidéken, Miskolcon és Budapesten.

Munkássága elismeréseként 1981-ben Jászai Mari-díjat, 1988-ban érdemes művész címet kapott. 1995-ben elnyerte a Ruttkai Éva-emlékdíjat, 1997-ben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díját. 2009-ben Kossuth-díjjal tüntették ki “a magyar jelmeztervezést méltón reprezentáló alkotásaiért, elképzelésekben gazdag tervezőművészetéért”.

  De én csak teljes erőbedobással tudok dolgozni, s ha beleélem magam. Így még az elsőre furcsállottat is idővel megszerettem. A Csókos asszony jelmezeit most csináltam harmadszor. De ugyanolyan erőfeszítéssel tettem, mint első alkalommal, mert akikkel most dolgozom, nekik ez volt az első. Az évtizedek alatt a legszélsőségesebb habitusú emberekkel találkoztam. Nem csak rendezőkkel. És senki sem könnyű ember. Én sem vagyok az. Mindenkinek megvannak a hibái, és az a jó, hogy úgy tudunk együttműködni, élni, hogy nem válunk ellenséggé. Tisztelettel kell hozzáállni ahhoz a közeghez, amelyben dolgozik az ember. A színházhoz pedig különösen. Mindig majdnem belehalok, de nem tudok lekezelni semmit. A színész odaadja testét-lelkét minden este. Hiába megy százszor az előadás, a néző azt az egyet látja. Az lesz az élmény. Nekem pedig ezt kell szolgálnom a művészetemmel. (Forrás: Criticai Lapok)

2010-ben Márk Tivadar-emlékplakettet vehetett át, 2013 óta a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal tüntették ki.

Forrás: Színház.org, Criticai Lapok, Vígszínház, MTI