— Az olyan legendás krétakörös előadásokhoz hasonlóan, mint a Hamlet, a Liliom, a Siráj, a Woyzeck, ismét egy nagy formátumú szerepben mutatkozik be, de egészen más színházi körülmények között. Az, hogy Othellóként ezerkétszáz néző elé lép majd ki a hatalmas színpadra, mit jelent a színészi játékban?
— Egy ideig azt gondoltam, hogy változtatnom kell, bizonyos dolgokat másként kell csinálnom. Most már nem gondolom ezt. Azt kell csinálnom, amit én tudok.
— Betölteni egy hatalmas teret...
— Az elején görcsöltem azon, hogy a hangom betölti-e vagy nem tölti be ezt a teret. Ha értelmesen beszélsz, akkor betölti. A Vígszínház egy tökéletesen megalkotott színháztér. Csodálatos épület. Megszólalsz, és hallják. A darab végén a gyilkossági jelenet nagyon intimre van hangolva, ehhez szükség van a technikára. Az a szín, ahol megölöm Desdemonát, térmikrofonokkal ki lesz hangosítva.
— Milyen az az Othello, akit életre kelt?
— Én vagyok. Nem tudok másként játszani. A saját történeteimet viszem színpadra. Nem akarunk visszanyúlni Shakespeare korához vagy bármilyen múlthoz, mert ez egy mai, militarista darab. Mégis kortalan. Engem soha nem érdekel, hogy mikor írták a történetet, évszázadokkal korábban vagy a huszonegyedik században. Számomra csak emberekről szóló történetek léteznek. És ha igazak, akkor ezek a történetek örök érvényűek. Shakespeare a kortársunk. Örök érvényű történeteket írt. Nem archaizált, nem kozmetikázott művészetté valamit, hanem saját koráról és kortársairól mondott el aktuális történeteket, amiket fontosnak. Nekem is ezt kell tennem. A féltékenység, a fajgyűlölet, a rasszizmus Magyarországon ma — erről szól ez a darab. A megkülönböztetésről. Ahogy mi, fehér emberek folyamatosan gondoljuk a többi emberről, hogy a néger, a cigány, a zsidó, a sárga. Nyilván a sárgák meg az afrikaiak a fehérekről gondolják azt, hogy mocskos fehérek.
— A bőrszínnél tartva: a vígszínházi mór sötét bőrű lesz?
— Nem. Nagyon remélem, hogy nem.
— Tehát a maszk nem követi a hagyományokat?
— Próbálkoztunk már mindenfélével, és most ott tartunk, hogy nem. Valamiféle más jelzést akarunk használni. Nem látom értelmét, hogy sötétre mázoljam magam. Én fehér vagyok. Viszont meggyőződésem, hogy ha tizenötször elmondják rólam, hogy fekete vagyok, akkor azt el kell hinni. És az emberek el fogják ezt hinni. Remélem.
— Saját maga is elhiszi?
— Nekem nem az a probléma, hogy fekete vagyok. Az csak egy ürügy. Fekete vagyok, persze, mert nem tudok olyan finoman társalogni, mint a gazdag udvarlók. Ezzel az ürüggyel löki tovább magát az ember a féltékenység szakadékába, hogy végül megtegye, amit megtesz. A probléma az, hogy mindig így megy: valakire haragudni kell, mert ha minket szívatnak, azt valakin le kell verni.
— A próbák megkezdése előtt a szereplők pár napot töltöttek egy katonai kiképzőbázison. Milyen haszonnal járt ez?
— A bázison érdekes volt látni közelről, hogy hogyan működnek a hatalmi viszonyok. Kinek hogyan és miért kell megadni a tiszteletet, hogyan beszélnek egymással s milyen, amikor kívül vannak a szerepükön. Mert végül is szerepet játszanak mindannyian. Ki dönti el a rangsort? Nekem a rangsorolással világéletemben nagyon nagy bajom volt. Ki ér többet a másiknál? Az egyiket becsülni kell, a másikat meg leköpjük, mert nem ér annyit. De ki fogja ezt eldönteni?
Bársony Éva
