— Hogyan tudta meg, hogy át kell vennie Desdemona szerepét az Othellóban Béres Mártától?
— Eszenyi Enikő szólt, hogy Márta nem tudja tovább játszani a szerepet, és rám gondolt, hogy vegyem át. Egy hetem volt a próbákra.
— Korábban látta az előadást?
— Először egy összpróbát láttam, mert úgy volt, hogy a premier napján vidéken leszek. Aztán mégis úgy alakult, hogy a bemutatót is meg tudtam nézni, és amikor már biztos volt, hogy én is beállok az előadásba, akkor újra beültem a nézőtérre.
— Nem zavarta, hogy eredetileg nem önnek szánta a rendező a szerepet?
— Ez nehéz kérdés. Ha valakinek megadatik, hogy főszerepek sorát játszhatja egy színházban, könnyen felmerülhet benne, hogy ezt miért nem én kaptam meg. Aki ezt tagadja, hazudik. Másrészt a színházban mindig a rendező dönt arról, hogy kit választ egy szerepre. Sokszor nem a tehetségen, hanem alkati dolgokon múlik, hogy valaki megkap egy szerepet vagy sem. Úgy gondolom, hogy vannak sorsszerű találkozások, és számomra a Desdemona mindenképp ebbe a kategóriába tartozik.
— Nehéz volt egy kész előadásba belépni?
— Nagy Zsolttal és Fekete Ernővel sem játszottam még korábban. Mindketten olyan színházi iskolát képviselnek, amelyre nagyon kíváncsi voltam. Rendkívül segítőkészek voltak. Zsolt figyelmes kolléga és egy szenvedélyes színész, nagyon jó vele együtt játszani.
— Az előadásban komoly fizikai akciók vannak, miként tudott ezeknek a követelményeknek megfelelni?
— Szerencsére nem okoztak ezek a feladatok különösebb problémát, bár a palánkugrás nem mindig sikerül, vannak lila foltjaim, de nagyon élvezem ezeket a jeleneteket.
— Milyen volt közelebbi kapcsolatba kerülni Shakespeare klasszikus történetével?
— Hamar rájön az ember, hogy mennyire mai történetről van szó. Ha a híreket hallgatjuk, nincs olyan nap, amikor ne szembesülnénk féltékenység vagy családi dráma okozta tragédiával. Másrészt az Othello egy idegen, aki a saját erejéből ér el sikereket, de ez érzékennyé is teszi őt. Mélyről jött, nagy utat tett meg, amíg a csúcsra jutott. Előfordul, hogy az ilyen ember, bármennyire szeretné, nem bírja továbbvinni a terheket, nem tudja elhárítani a veszélyt, ami leselkedik rá. Az előadás egyik fő célja, hogy a fiatalokat is megszólítsa, ráirányítsa ezekre az előbb említett jelenségekre a figyelmet.
— Desdemona figurájával könnyű volt azonosulnia?
— Desdemona egy szerelemért képes feladni korábbi biztos családi hátterét, következetesen, okosan, óriási szenvedéllyel választ egy másik utat. A tragédiáját is éppen ez okozza, hogy az intő jelek ellenére mindenáron kitart az általa választott férfi mellett. Sokszor száguldunk a végzet felé úgy, hogy csak későn jövünk rá a veszélyre.
— Külön ajándék lehet önnek, hogy meghívták Szöulba az előadást.
— Furcsa volt, mert előbb tudtam a meghívásról, mint ahogy elkezdtem volna próbálni. Izgatottan várom az őszi vendégszereplést.
— Tizenegy produkcióban játszik a Vígszínházban, illetve a Pesti Színházban. Van a szerepek között kedvenc?
— Nehéz kiemelni valamelyiket, hiszen mindegyik teljesen más. A Játék a kastélyban Annie-je egy nagy lépés számomra, új színt jelent a palettán. Végtelenül élvezem, a nézők nagyon szeretik az előadást. Marton Lászlóval, volt osztályfőnökömmel nagy öröm volt együtt dolgozni. A másik nagy élmény ebben a szezonban Rosa nővér szerepe volt a Mindent anyámról című előadásban. A szerep által a saját életemben is sorsfordító dolgokra jöttem rá, és ezt a sorozatot megkoronázta az Othello. A színház és a magánélet kapcsolata olyan, mintha egy női hajat fonnánk. Az életem fonatja hozzáad valamit a színházi fonathoz. Ha egy új alakkal találkozom a színpadon, ez az élmény visszahat, "visszafonódik" a civil életembe. Tavaly sok magánéleti fordulat történt velem, sok dolgot máshogy látok már, így a régebbi szerepek is újrafonódtak.
— Öt éve kapott diplomát. Készített már mérleget az azóta eltelt időről?
— Nem, még korainak tartom. Nagyon jól indult az első pár év, aztán kialakult egy kis kétkedés bennem, hol is tartok. A mostani évad izgalmas kihívások elé állított, kipróbálhattam magam tragikus drámai szerepekben is. Öt év még nem nagy idő ahhoz, hogy komoly következtetéseket vonjunk le. Ha hatvanéves leszek, és szeretnek az emberek, és azt érzem, hogy mind a pályán elért eredmények, mind a magánéleti momentumok miatt megérte csinálni, és ott fognak ülni mellettem a barátaim, az osztálytársaim, akkor büszke ember leszek.
— A filmezést szívesen kipróbálná?
— Igen, de én nem vagyok könyöklős, magamutogató ember. A színészetemben sem gondolom, hogy kapálódznom kellene. Az élet egyszer ad vagy csak később ad. A munkámban sokszor asztalra csapós vagyok, de az életemet nem akarom megerőszakolni. Hiszek a sorsszerűségben.
Balogh Gyula
