Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regénye női áldozatok sorsán keresztül meséli el a dunaszerdahelyi maffia történetét. A sikerkönyv alapján készült színdarab Paczolay Béla rendezésében, Márkus Luca, Balázsovits Edit és Kiss Mari szereplésével 2026. április 23-án 100. alkalommal látható a Vígszínház Házi Színpadán.
Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni... És csak csendben sírni. Főleg, ha nő vagy! Ez a túlélési stratégia működött a kilencvenes években a csallóközi kisvárosban, Dunaszerdahelyen, ahol borzalmas bűncselekmények tették elviselhetetlenné a hétköznapokat. Húsz évvel később Durica Katarina megtörte a csendet, és beszéltetni kezdte azokat a nőket, akik annyi éven át hallgattak, pedig tanúk voltak, tanúk és áldozatok. Interjúk, vallomások és beszámolók alapján íródott a regény, amelyben három különböző korú nő sorsán keresztül kirajzolódik a rendszerváltás utáni Kelet-Európa talán legsötétebb maffiatörténete. A megrázó sikerregényből Kovács Krisztina készített színpadi adaptációt, melyet Paczolay Béla rendezésében mutattak be a Vígszínház Házi Színpadán. Az előadást a koronavírus-járvány miatt 2021. március 13-án először streamen láthatták a nézők, majd 2021. október 8-án megtörtént a színpadi ősbemutató is.
„Emlékszem a próbára a barátnőm vitt el. Amikor kimondtam, hogy a Vígszínház művészbejárathoz megyünk, akkor tudatosult bennem, hogy mindez valóban történik, hogy előadás lesz a regényből, hogy az a történet, aminek a megírása előtt olyanokat mondtak, hogy „húsz évvel ezelőtti nők nyomora kit fog majd érdekelni”, mégsem volt igaz. Nagyon boldog vagyok, hogy ez az előadás megélte a századikat, úgy érzem, hogy valamiféle elégtételt kaptak végre azok a nők, akik hallgattak, akik csendben sírtak. Külön öröm, hogy nagyon sokan jöttek Felvidékről vonattal, busszal, utaztak több átszállással, hogy megnézzék az előadást. Nagyon sok olvasói, nézői visszajelzést kaptam, óriási öröm, hogy hatással van rájuk. Mindhárom színésznő elképesztőt alakít, immáron századszor, nagyon hálás vagyok nekik, hogy ilyen érzékenyen formálják ezeket a karaktereket.” – emeli ki a regény írója, Durica Katarina.
Az előadásban szereplő három nőalak — Hilda, Júlia, Erzsi — különböző szálakon kapcsolódik a maffiához, így mind a hárman másképp érintettek az erőszakos eseményekben. Ezek a szálak azonban több ponton találkoznak, összekapcsolódnak, és lassan kirajzolódik, hogy ugyanannak a történetnek az áldozatai ők, csak másféleképpen. „A regény három szereplője ugyanabban a panelházban él, a mindennapok fizikai keretei nagyon hasonlóak számukra. Ezért úgy gondolkodtunk, hogy a három színész – Kiss Mari, Balázsovits Edit és Márkus Luca – egy közös térben létezik, egymás mellett, mégis valahogy elszigetelve, magányosan. Ennek az egymás mellett létezésnek a megteremtése volt a legizgalmasabb, és az, hogy az elmesélt történeteket hogyan lehet a színészi játékkal élővé, jelenidejűvé tenni” – mesélte korábban az előadás rendezője, Paczolay Béla.
A rendes lányok csendben sírnak erőt és bátorságot ad azoknak a nőknek, akik némán tűrték az erőszakot, akik nem merték felemelni a hangjukat, akik eddig szégyenbe burkolózva éltek. A bemutató óta az előadás többször vendégszerepelt Szlovákiában: Komáromban, Somorján és Dunaszerdahelyen. Mindannyiszor felkavaró és egyben felemelő volt a találkozás a nézőkkel, akik között között sok áldozat és szemtanú is volt.
A különleges alkalom kapcsán az előadás három szereplője osztotta meg gondolatait.
- Balázsovits Edit: Számomra ez az előadás szakmai mérföldkő, egy új időszámítás az életemben. Egy olyan lépés, ami meghatározta a következő színészi éveimet. A lányoknak és Bélának köszönhetően megéreztem, hogy nyugodtan lehetek önmagam. Elég az, aki vagyok, nem kell sokkal több. Ez sokat változtatott a többi előadáson és azon is, ahogy hozzákezdek egy szerep megformálásához. Végtelenül hálás vagyok, hogy ez megtörténhetett!
Nem is beszélve a barátságokról, amik köztünk szövődtek! Óriási adomány százszor játszani valamit. Nagyon sok minden történt közben, jó és kevésbé jó dolgok is, amik formálták a személyiségünket. Érdekes lenne, ha most ismét felvennénk, és összehasonlítanánk a két felvételt a belső változásokra figyelve, amiktől még mélyebbre tudunk menni ezekben a szerepekben. Minden előadás előtt elmondunk egy mondatot, ami nekem az életmottóm is lett: Teszem a dolgom, és várom a csodát! Boldog 100-at nekünk!
- Márkus Luca: A rendes lányok csendben sírnak a pályám első igazán meghatározó előadása. Nagyon bizonytalan, terhelt időszakban készült, küzdöttünk a covid által létrejött akadályokkal, és ennek ellenére tudtunk olyan békében, és egyetértésben dolgozni, ami páratlan. Csodás találkozás volt ez nekem az anyaggal, a kollégáimmal, soha nem fogom elfelejteni ezt a próbafolyamatot. A százas szám pedig nagy dolog, a Házi Színpad esetében főleg. Sok minden történt ez alatt, és az előadáshoz való viszonyom is hullámzott néha. Volt, hogy nehezebb volt kapcsolódni vele, volt, hogy nehezemre esett közel kerülni azokhoz az elmesélt helyzetekhez, amikkel az ember alapvetően soha nem is akar találkozni, de valahogy mindig visszataláltam a lelkesedésemhez. Az előadás végén Hilda naplót ír, és én ott valóban leírom az első előadás óta, hogy milyen volt az este, miket rontottunk el, hova kalandoztak el a gondolataim közben, ha esetleg nehezebben tudtam aznap koncentrálni. Betelt a napló. Azt hiszem, most nyitok egy újat, de előtte elolvasom, hogyan is telt ez a mögöttünk lévő 100 előadás.
- Kiss Mari: Sok jó előadásban vettem részt Budapesten és Szombathelyen egyaránt. Közéjük tartozik A rendes lányok is, amit most játszunk majd századszor! A próbafolyamat a covid időszakában zajlott. Sok minden tette fájdalmassá és izgalmassá ezt az időszakot. A bemutatónk 3 kamera előtt zajlott, nézők nem voltak jelen.
Velük később találkoztunk. A siker titka Kovács Kriszta dramaturg munkája, Paczolay Béla rendező szereplő választása és a színészi alakítások hitelessége.
Szeretem Editet és Lucát! Jó velük együtt a térben lenni. Mielőtt elkezdjük az előadást, a sötétben megfogjuk egymás kezét és elismételjük azt a mondatot, amit a 100. előadás előtt újra el fogunk mondani. Ahogy azt eddig is tettük minden előadás előtt.
Három nehéz sors 1 óra 40 percben. Nem mindig könnyű!
Mégis csodálatos érzés, amikor biztos vagy benne, hogy ez ma sikerült, hogy az előadás tökéletes volt.
A tapsnál fogjuk egymás kezét, mosolygunk és mindannyian megkönnyebbülünk.