1993 júniusában távozott közülünk a kiváló rendező, író és színészpedagógus, a Vígszínház társulatának tagja, Kapás Dezső.
Kapás Dezső 1940-ben született Debrecenben. 1963-ban szerzett színházrendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1963-ban Miskolcon, majd a következő évtől a Vígszínházban rendezett és haláláig a társulat tagja volt. 1991-92-ben a veszprémi Petőfi Színház főrendezője volt. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán öt osztályt vitt végig Horvai Istvánnal, első osztályuk 1975-ben, az utolsó 1991-ben végzett. A hatodik színészosztály már csak Horvaitól vehette át a diplomát, Kapás Dezső 1993 júniusában elhunyt.
Horvai-Kapás-osztály. Bűvszó. Szinte rangot jelentett ide járni. Az egykori növendékek sosem mulasztják el megemlíteni, hogy ezektől a mesterektől tanulhattak. És valahogy egy nyelvet is beszélnek, ugyanazt a nevelést kapták. Az ő osztályukban végzett például Alföldi Róbert, Anger Zsolt, Cserna Antal, Egri Kati, Eszenyi Enikő, Fekete Ernő, Hegedűs D. Géza, Gálffi László, Kaszás Attila, Kéri Kitty, Méhes László, Murányi Tünde, Pap Vera, Rátóti Zoltán, Schell Judit, Szarvas József és Takács Kati.
Kapás Dezső rendezéseiben a szürrealista líra ugyanúgy helyet kapott, mint a keserű élethelyzetek groteszk, erőteljes megjelenítése. Emlékezetes rendezései A Karamazov testvérek, a Kakukkfészek, A 22-es csapdája, az Equus, az Amadeus és A kopasz énekesnő. Elbeszéléseket, tv-forgatókönyveket, színpadi és televíziós adaptációkat is írt. A nyolcvanas években Jászai Mari-díjjal kitüntetett rendező 1993 júniusában hunyt el Budapesten.
Kapás Dezsőről
„Betört homlokú, piszok-egy sorsú, fél-árva…” írta róla Gyurkovics Tibor, akinek legtöbb darabját ő rendezte a Pesti Színházban. Köztük is legendássá vált a kirobbanó sikerű, máig emlékezetes Nagyvizit, a csodálatos, tragikus bohóc-páros, Bilicsi Tivadar és Somogyvári Rudolf főszereplésével. Őróluk így írt Gyurkovics: „Micsoda kettős! Mindkettő végzetesen végezte és a kor műfaja szerint tragikomikusan: Bilicsi eljátszta élete végső hetében, a kórházban a Nagyvizit lúdtalpbetét monológját, hogy azt hitték, megzavarodott. Somogyvári Rudikám szintén a maga zsémbességét a „Takarítanak! Eszem és pofámba száll a por!” mutatványát halála előtt két nappal!”
És mindez azért lehetett ilyen felejthetetlen, mert Dezső élete, tehetsége, humora egyívású volt a Gyurkovics darab világával, vagyis a legmélyebb lelkéből érezte és rendezte meg ezt a „humor rekviemet”. A mély keserűség és az ironikus felülemelkedés, a fanyar irónia és a sötét komolyság, az élet és a halál mezsgyéjén való folytonos egyensúlyozás szerves egysége volt ez a különös lírával teli komédia. És lám, már mind a négyen a mezsgye túloldalán vannak!
Dezsőnek nehéz és szigorú élete volt. Az élet mindig a maximumot követelte tőle, hogy talpon maradhasson, hogy előre juthasson, de ő is önmagától és mindenkitől, szigorú tekintettel a maximumot követelte, rendezőként, tanárként egyaránt.
Három fiútestvérével már gyerekkorában fél árván maradt Debrecenben, s édesanyja- azokban a rettenetes ötvenes években is mindent megtett, hogy emberi létezést teremthessen nekik. Külön égi adomány, hogy Dezső nemcsak színházi emberként volt kiváló, hanem íróként is. Gyermekkora szorongásait, nélkülözéseit nagyvonalú távolságtartással és humorral kevert lírával ki tudta írni magából. (Két kötete jelent meg:Anyám halálai, Papírkosár)
Talán nem véletlen, hogy azok voltak legemlékezetesebb rendezései a Vígszínházban és a Pestiben, amelyek valamilyen módon a halál közeliség élményét fogalmazták meg. De egyik sem komor egyoldalúsággal, hanem lírával, derb humorral, szürreális vagy groteszk szemlélettel párosítva.
Mint a Nagyvizit, Krúdy Gyula A vörös postakocsija is színháztörténeti eseménnyé nemesedett, Darvas Iván és Halász Judit főszereplésével és a sorai közt állandóan ott kószáló halállal. Dezső volt talán az egyetlen, aki bebizonyította, hogy Krúdy a színpadon is varázsos hatású tud lenni.
Több mint száz előadás. Hatalmas siker. Nádas Péter így írt az előadásról: „…megérkezett a magyar színpadra a költészet, megérkezett a játék. Kapás Dezső rendezői teljesítménye nem méltányolható eléggé.(…) A bemutató színháztörténeti jelentőségű. És nem utolsó sorban: siker!”
És a többi nagy siker: az Equus, a ló gyilkos kamaszt játszó, fiatal Gálffi Lászlóval, a Kakukkfészek halál közeli, kegyetlen világa, Koncz Gáborral, Joseph Heller: A 22-es csapdája, amely szörnyűséges, állandóan a halállal kacérkodó borzalmait, csak az elképesztő, groteszk fekete humor tudta elviselhető tenni, no és Kapás Dezső roppant merész, látványos előadása Víg hatalmas színpadán.
És a Karamazov testvérek éjsötét világa és A domb szereplőinek szívszorító szerepbeli, és Dezső valódi búcsúzása az élettől.
Halál és élni akarás, keserűség és bizakodás, líra és fekete humor, végletes szigorúság és az élet szeretete - ezek voltak életének, írásainak és kiemelkedő előadásainak jellemzői.
És szövetsége a másik nagyszerű halottunkkal, Horvai Istvánnal, akivel együtt alkották azt a legendás tanár párost, akiknek keze alól színésztehetségek, színész nagyságok, nagyformátumú színházcsinálók sora került ki. Tessék megnézni az interneten: hányan voltak és hányan vallják magukat a legnagyobbak közül is az ő tanítványaiknak!
Nagyon nehéz élete volt, de akire ennyien és így emlékeznek, akinek ennyi és ilyen értékű előadásait őrizzük emlékezetünkben, arról elmondhatjuk: nem élt hiába.
Radnóti Zsuzsa