Mély megrendüléssel értesültünk Esterházy Péter haláláról.
Egy ilyen mondatot olvasva érezzük, mi, színházi emberek, hogy a leírt szavak néha milyen kétségbeejtően keveset árulnak el a hátterükben rejtőző érzelmi tartományokból: a gyász mélységéről, a megrendülésről, a hiányról, a veszteségről, amely itt maradt a világban, körülöttünk, és bennünk, vígszínháziakban is.
A gyász másnapján este már több százan gyűltek össze búcsúzó szeánszra és felolvasásokra a Petőfi Irodalmi Múzeum termeiben, udvarán és kint az utcán is, ahol számtalan mécses világított fényképe előtt. Aznap a Bánki tónál rendezett fesztiválon papírhattyúk százait eresztették a tóba. Lehetséges, hogy a sokakat mélyen megrendítő haláleseten túl, valami tágabb, szorongásos jelentést is megéreztek az emberek, az események véletlen összjátéka folytán. Ne felejtsük ugyanis, hogy halála napja július 14-én volt, a modern európai történelem nyitányaként számon tartott francia nemzeti ünnep, a szabadság, testvériség, egyenlőség évfordulója. És aznap hajtott a Nizzában ünneplő tömegbe a halálkamion. Így e két (illetve három) esemény fényében riasztósan szimbolikussá válhat ez a nap. Valami baljós korszakhatárt jelöl. Mintha valaminek vége lenne, egy civilizációs korszak vége, a humanista nagymesterek eltűnésének ideje. És miközben nagy íróját gyászolta a tömeg, egyúttal akaratlanul Európáért is „őrizték a lángot.”
Több volt ő, mint egy korszakos nagy író. A klasszikus európai szellem, a szabad polgár megtestesítője, egy hajdanvolt nagy kulturális tradíció és az egyúttal jelenlévő modernitás képviselője is. Sokunknak tudott szólni és mégis a legmagasabb szellemi szinten.
Az Esterházy család évszázados történetét mesélte újra és újra, prózában, drámáiban, különböző írásaiban. És mindezt állandóan összeszikráztatta a vérzivataros magyar történelem jelenével és múltjával. És mindezt bölcs, helyenként távolságtartó humorral. Nyelvi zsenialitásával úgy tudott mesélni, hogy írásait átitatta az életszeretet, az életigenlő filozófia, amely átütött legtragikusabb témáin és mondatain is, és ezzel reményt és erőt sugallt olvasóinak, azt a reményt, hogy minden helyzetből talpra lehet állni, hogy lehet szabadon, felemelt fejű, öntudatos állampolgárként is létezni.
A Vígszínházzal való kapcsolata két évtizede kezdődött, 1996-ban, a Búcsúszimfónia bemutatásával a Házi Színpadon, Lukács Sándorral, Zsótér Sándor rendezésében. Színpadon először szólalt meg Esterházy szöveg, és mindjárt az életmű nagy vándortémájával, az Esterházy család mitologikus magántörténetével, amelyben azonban már benne rejtőzött a közelmúlt magyar történelme is. Itt léptette először színpadra a később legendássá váló Apa figurát. Ennek az Apának a személyisége még tele volt súlyos titkokkal. Ezek a titkok későbbi regényeiben és a 2014-ben írt színpadi játékában, a Mercedes Benz címűben kerültek napvilágra, amikor a későbbiekben megtudta, és megírta édesapja ügynökmúltját.
A kapcsolat a színházzal tovább folytatódott. Miután Esterházy Péter híres volt arról, hogy úgy ismerte a női lelket, mint Flaubert vagy Tolsztoj, így került színre - szintén a Házi Színpadon, 2000-ben monodráma formájában az Egy nő , Igó Éva előadásában, majd 2012-ben ugyanitt, a Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk Majsai Nyilas Tündével.
2008-ban ismét önálló Esterházy színdarab szólalt meg a Pesti Színházban, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok , Lukács Sándor főszereplésével, Szikora János rendezésében. A darab első mondata: „Rubens meghalt.” Ezután azonban az egész színjáték arról szól, hogy Rubens nem hajlandó meghalni, és arról, hogyan győzi le saját halálát azzal, hogy halhatatlanná válik. A színdarab csupa energia, csupa robbanás azért, hogy az élet és alkotás tovább folytatódhasson. Mintha előre megérezte volna a halála előtti másfél évét, amikor már mindent tudva, megírta két megrendítő írását, A bűnös t és a Hasnyálmirigynapló t.
És még volt egy különleges ráadás is a Víg és Esterházy szorosnak mondható kapcsolatában. (Túl azon, hogy a Szó és zene című irodalmi esten is többször fellépett a Pesti Színházban.) Kertész Imrével közösen megjelent könyvük, két hasonló témájú novellájukkal, Egy történet címen. A két írás témája azonos volt, egymást értelmezték, egymásra feleltek. Amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, a Vígszínház vezetése felkérte a két művészt egy közös felolvasásra, 2003-ban.
A Vígszínház hatalmas nézőtere zsúfolásig megtelt. A két csodás ember ott ült az üres, szinte az égig nyúló, nagy színpadon, egy-egy puritán olvasóasztalnál, és felidéztek két megalázó állampolgári történetet a rendszerváltás előtti időkből. Kertész Imre szövege megrázóan komoran szólt, Esterházynál a mesteri irónia dominált, mondatai néha felrepültek az angyalokig.
Felejthetetlen volt ez a több mint ezer néző feszült figyelme, és az, ahogy a két ember hangja betöltötte a hatalmas teret. Majd a végén, a némán, türelemmel kígyózó, kettős dedikálásra várók sora.
A legenda szerint a Vígszínház falaiban ott rejtőznek a nagy ősök szellemei. Ha ez így van, akkor ennek az estének az emlékezete és az ő szavaik is beivódtak a falakba, a nézőtéren ülők közössé vált lélegzetvételével együtt.
Isten veletek csodás barátaink, soha nem felejtünk benneteket!
Radnóti Zsuzsa