A Vígszínház meghatározó színésznője idén kerek évfordulót ünnepel. Ez alkalomból köszöntötte őt a Vígszínház társulata!
A jóság természetrajza
Halász Judit születésnapjára
Nehéz róla elfogultság nélkül beszélni. Valószínűleg nem is lehet. Olyan természetességgel
jó
, ahogy más leugrik a közértbe kifliért, vagy befizeti a csekkeket. Valahogy úgy van „összerakva”, hogy a rosszat nem fogadja be a személyisége. Taszítja a taszítót. Szeretetreméltóra van hangolva.
Kollégákban, nézőkben és egyáltalán, minden színház közelébe sodortatott emberben működik egy furcsa jeladó, egy relé, amely kijelzi az emberi jóságot (és persze, a rosszaságot is). Mert az emberi jóság valahogy „meglátszik” a színpadon is; átjön, kisugárzik a nézőtérre, illetve besugárzik a színészi alakításba. Mintha a jóság valamiféle természettudományos, fizikai jelenség volna. Mintha a jóság hullámtermészetű lenne, mint a fény.
Halász Judit egész pályájával igazolja ezt a különleges természettudományos jelenséget. Akár érzékeny lányt játszik – mint a
Macskajáték
Egérkéje –, akár igazi „nagy nőt” – mint Mirandolina –, vagy kemény, sőt kegyetlen családanyát – mint
Az ünnep
Elséje –, minden alakításából a páratlan tehetséggel elegy emberi tartás sugárzik. És ez több mint a szakmai talentum.
Vannak olyan színészek, akiket „meg kell találnia” egy szerepnek, egy darabnak, egy szerzőnek. Ezzel nincs semmi baj; nem mindenki játszhat egyszerre Don Quijotét és Sancho Panzát is. Halász Judit viszont azon kevesek közé tartozik, aki Szomory Bellája és Csehov Dunyasája is tud lenni. Himaláj hercegné Gombrowicz
Operett
jében, vagy Szőke lány Örkény
Pisti
jében – ugyanolyan gazdag, átélt és – ami még fontosabb – ugyanolyan egyedi alakítás mindegyik. És ha ezt átérezzük, akkor azt is megértjük, miért nem lehet Halász Juditot beskatulyázni. Mert kategóriákon felül áll. Mert nem őt hasonlítjuk másokhoz, hanem mások próbálnak hasonlítani hozzá. Még akkor is, ha ez a próbálkozás nem sok reménnyel kecsegtet.
Halász Judit nagy színésznő és nagy ember. Kár, hogy a „nagy embereinket” általában csak akkor vesszük észre, amikor velünk (az országgal, a világgal stb.) valami baj van. Ilyenkor nagyon, már-már végtelenül szeretjük őket; de ilyenkor sem mindig érdek nélkül, hisz tőlük várjuk a jó szót, a tiszta tekintetet – magunknak, magunk helyett. Pedig a nagy emberek a hétköznapokban is itt vannak velünk, mellettünk, értünk. Jó lenne kicsit gyakrabban „megismerni” őket.
Deres Péter