Mély fájdalommal értesültünk róla, hogy drága kollégánk, Barta Mária művésznő életének 88. évében elhunyt. Mária 1990 óta volt a Vígszínház tagja, számos alakításában csodálhattuk barátságos személyiségét, tehetségét, páratlan humorát. Nagy űrt hagy maga után, hiszen szakmai tudását és a színház iránti alázatát hosszú évek óta adta át a jövő reménységeinek. A Vígszínház társulata őszinte részvétét nyilvánítja Mária családjának, szeretteinek, tanítványainak, barátainak. Barta Máriát a Vígszínház a Szegedi Nemzeti Színház, és a MASZK Országos Színészegyesület saját halottjának tekinti.
Barta Máriától a Vígszínház és a MASZK Országos Színészegyesület nevében Hegedűs D. Géza búzott.
BÚCSÚ BARTA MÁRIÁTÓL
(elhangzott 2011. július 21-én, a Fiumei úti temetőben)
A Vígszínház társulata nevében búcsúzom Barta Mária művésznőtől.
A sors nagy adománya, hogy az idei évadot még Vele együtt fejezhettük be. Június 14-én – ahogy mindig, ha játszott – 6 óra körül elegánsan, frissen fodrászolt frizurával, mindig divatos ruhájához illő ékszerekkel, derűt sugárzóan megérkezett a Vígszínházba. Mindenkihez volt néhány ironikus, humoros, kíváncsi szava. Színpadhoz közeli öltözőjében átalakult az Egy csók, és más semmi című előadás második felvonásának nagy élettapasztalatú Bartánéjává. A színpadra lépés előtt az előadás ügyelője, Kuti Laci felsegítette a játszótérül szolgáló dobogóra. Mária leült a kávéházi asztala mellé, hogy lejátsszon egy römi partit Eszenyi Eikővel és Hullan Zsuzsival, miközben minden mondata derűt és nevetést fakasztott a nézőtéren. Jelenete végén az ügyvédétől, Kern Andristól még egy poénnal elköszönve, kilépett a színpadról. Ott a végszavára váró Fesztbaum Bélus lesegítette a dobogóról, ahol már várta asszisztensünk, Várnai Ildi, aki az öltözőjébe kísérte, majd onnan a büfébe, ahol a kolléganőkkel elpezsgőzgetve kitárgyalták a női lét rejtelmeit, kiértékelték a színházi világ napi tőzsdehíreit, és az egzisztenciális lét nehézségeit, majd valamelyikük hazakísérte szeretett lipótvárosi otthonába. Mária élete az elmúlt 21 évben azonos volt, eggyé fonódott a Vígszínházi életünkkel. Ez a június 14-i előadás színészi pályájának utolsó előadása volt.
Barta Mária 1923. szeptember 15-én született, és 2011. július 3-án hunyta le szemeit. Halálával a II. világháború után induló nemzedék egyik gazdag, fordulatokkal teli, nagy formátumú színészi pályája fejeződött be. Akinek sorsául adatott, hogy a XX. században Európa közepén, ide Magyarországra szülessen, és művészi tehetséggel, színészi vágyakkal indult neki élete kiteljesítéséhez, annak lépten-nyomon szembesülnie kellett a történelem brutalitásával. Máriára is – másokkal együtt – ez a sors várt.
Mi, akik színházat csinálunk, tudjuk, hogy milyen fontos pályánk alakulásában a Mester. Barta Mária tehetségének kibontója, útra indítója Bárdos Artúr volt, aki a magyar színházművészet szerencséjére, amellett, hogy nagy rendező volt, tévedhetetlen kvalitásérzékkel, és kiváló pedagógiai képességekkel rendelkezett, s más nagy ívű színészi pálya elindítása, kiteljesítése mellett Máriát is felfedezte a színház számára. Hiszen Ő reprezentatív, sudár, gyönyörű nő volt, akit nagy tehetségű tragikai alkattal és vérbő humorérzékkel áldott meg a teremtő.
1945-ben Bárdos Artúr magánszínházában, a Belvárosi Színházban kezdte a pályáját. De a háború utáni diktatórikus politika felszámolt minden magánkezdeményezést, és állami tulajdonba hajtott valamennyi színházat. Így Barta Máriának – mint minden színházban dolgozó művésznek – 1948-tól oda kellett mennie, ahová az állami adminisztráció parancsolta. A szabad választás ki volt zárva. Így kezdődött az Ő fordulatokban gazdag színészi élete.
Dokumentumszerűen, csak felsorolom Mária kacskaringós, színházi útját.
1947-1949 Nemzeti Színház,
1950 Ifjúsági Színház,
1950-1954 Miskolci Nemzeti Színház,
1954-1956 Madách Színház.
Ezt követően 1956 és 1963 között megszakad ez az ígéretesen emelkedő művészi pálya. A történelem súlyos személyes döntések elé állítja az egyént, s választani kell vagy így, vagy úgy, mindenkinek. Barta Mária a forradalom leverése után családjával külföldre távozott. Ezt követték az emigráció nem könnyű évei, majd a hazatérés megaláztató nehézségei. A totalitárius politika megengedte, hogy Mária vidéken folytathassa a színészi munkáját. Budapesten tilos! De bármelyik vidéki színházban tessék parancsolni!
Így lett Barta Mária büntetésből, egy évadnyi kaposvári kitérő után, 1964-től 1983-ig a Szegedi Nemzeti Színház korszakos művésze. A hatalom ugyanis azt hiszi, hogy az egyén csak sakkfigura, báb: ideteszem, odateszem, ahogy az érdekem diktálja, és kész. Ahhoz már nincs érzéke, és így nem is számol vele - hiszen műveletlen, hozzá nem értő -, hogy a tehetség olyan, mint a kőre hullott mag. Akkor is gyökeret ereszt, virágba borul, kilombosodik, és termést hoz, ha sivatagba van száműzve.
Szegedről Mária útja Zalaegerszegre vezetett - az iménti példát bizonyítva -, hogy Ruszt József vezetésével a semmiből, sok tehetséges, fiatal kollégával összekapaszkodva színházat csináljon. Így lett alapító tagja a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak 1983 és 1988 között. (Talán nem véletlen, hogy élete társa jóban-rosszban férje, Bozóky István, a kiváló színész és nagyszerű rendező igazgatásával, éppen ebben az időben alakult meg az azóta is sikeresen működő Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház.) 1988-ban, újból Ruszt Józsefet követve, még két évadra visszatért Szegedre.
Végül, 1990-ben, élete hajója végleg kikötött a Vígszínház biztonságot és méltó művészi lehetőséget kínáló, nagy múltú kikötőjében. Mária nem volt fiatal már. De egy hatalmas életművet tudhatott magáénak. Nem volt olyan alkatához illő főszerep, amelyet ne játszott volna el. Csak néhányat említek, hogy lássuk ki volt Barta Mária, mikor a Vígszínházhoz szerződött:
Elisa – Shaw:
Pygmalion
Heléna – Shakespeare:
Szentivánéji álom
Melinda, Gertrudis – Katona József:
Bánk bán
Elmira – Moliére:
Tartuffe
Anna Karenina – Tolsztoj:
Anna Karenina
Bolond – Shakespeare:
Lear király
Alice – Dürrenmatt:
Játsszunk Strindberget!
Királyné – Scribe:
Egy pohár víz
Ranyevszkaja – Csehov:
Cseresznyéskert
Rebecca Nurse – Miller:
A salemi boszorkányok
Baradlayné – Jókai Mór:
A kőszívű ember fiai
Mary Tyron – O’Neill:
Hosszú út az éjszakában
Gertrud – Shakespeare:
Hamlet
Giza – Örkény István:
Macskajáték
Rickl Mária – Szabó Magda:
Régimódi történet
Máriát nem zavarta a kora. Éppen ellenkezőleg! Gazdagon kihasználta az öregedés kínálta színészi, művészi lehetőségeket. Pedig nekünk, színészeknek nehéz szembesülni a múló idővel: látni aláaknázott fogainkat, az omladozó márványbástyákat; elviselni a megkopott gyöngyházforgók kínnal teli forgását; nézni ráncosra karcolt tükörképünket, arcunk horpadásait, ritkuló hajunkat, a romlandó test barnával, kékkel, vas-feketével telerajzolt aranylankáit, selymes hajlatait. Nehéz elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Aki erre képes, vállalja önmagát, és szerepeiben is azonos lesz önmagával, az a legnagyobb művészek közül való. Barta Mária ilyen volt. Mert minden, ami születő, és minden, ami pusztuló, az a mi gazdagságunk, az a mi erőnk, a rútat széppé, szellemmé változtató energiánk. Hölgyeim és Uraim! Itt vagyunk! Ilyenek vagyunk! Éppen olyanok, mint Önök ott a nézőtéren! Jól érezzük magunkat a bőrünkben! Mert, élni jó!!!
Barta Mária művésznő munkásságának utolsó két évtizede a Vígszínház történetének kitörölhetetlen része lett. Életre keltett karaktereit arányérzék, intelligencia, szépség, okosság, érzelem, pontosság, egyszerűség, önirónia és humor jellemezte. Játszott - többek között - a Fekete Péter ben, a III. Richárd ban, a Gyilkosság a katedrálisban-ban a Rinocéroszok ban, az Egy hónap falun ban, a Mesél a bécsi erdő ben, a Baál ban, az Ivanov ban, a Dobardan ban, a Sógornők ben, A mi kis városunk ban, A tavasz ébredésé ben, a Bölcs Náthán ban, A vörös postakocsi ban és persze az Egy csók és más semmi ben.
Tudjuk, hogy bennünket elfelejtenek! Nincsenek illúzióink. Nem marad utánunk más, csak egy marék hamu. De azt is tudjuk, hogy a mi elfelejtett, dolgos színészetünk élteti tovább a színházat. Mindenkié egyenként, külön-külön. Mikor Mária született 1923-ban, akkor mutatták be Kodálytól, a Psalmus Hungaricus t, Bartóktól, a Táncszvit et; akkor hangzott el a rádió első, kísérleti adása; nagy sikerrel vetítették a Magyar Drakula című filmet; újra nyomták Móricz Zsigmond Erdély trilógiájá nak első kötetét; megjelent Karinthy Frigyestől a Nem mondhatom el senkinek című verseskötet; könyvesboltokba került Babits Mihály Kártyavár című regénye; nagy feltűnést keltett Füst Milán Boldogtalanok című kötete; Kosztolányi Dezső interjút készített az akkor 73 éves Jászai Marival, aki nagy rajongással beszélt a moziról mint új művészi jelenségről. Ugyancsak Mária születésének évében, 1923-ban mutatta be a Vígszínház Csehov Ivanov című drámáját. Színházunk akkor is élt, és - a történelem minden brutalitása ellenére - él ma is, 115 évesen is. És élni fog mindétig, amíg olyan művészek éltetik emberséggel, életörömmel, tehetséggel, újító fantáziával és jövőbe vetett hittel, mint Barta Mária művésznő.
Legyen a lelkének nyugalma, Égen és Földön!
Amíg élünk, nem feledjük!
Hegedűs D. Géza