Eszenyi Enikő és Kern András emlékezik Jurij Petrovics Ljubimov orosz rendezőre, a világhírű moszkvai Taganka színház alapítójára.
ESZENYI ENIKŐ EMLÉKEZIK LJUBIMOVRA
„Milyen színészről álmodom? Olyanról, aki a mi színházunkban nevelkedett. Vagy még inkább egy olyan színházról, ahol képesek komolyan színészt nevelni.”
Ljubimov
„Harmadikosak voltunk a Színművészetin, amikor mesterünk, Horvai István meghívta Ljubimovot vendégtanárnak az osztályunkba. Huszonegy évesen találkoztunk egy világhírű színházi alkotóval, aki ahelyett, hogy a világ bármelyik neves színházában dolgozott volna, velünk foglalkozott az iskolában. A Macbeth ből, a II. Richárd ból és a Hamlet ből állította össze a Shakespeare-vizsgánk jeleneteit.
Izgalmas színházi világ nyílt meg a számunkra, amit nagy lelkesedéssel fedeztünk fel. Ljubimov szenvedélyes színházszerete és különleges látásmódja olyan hatással volt ránk, hogy mindannyian - Töreky Zsuzsa, Rónaszegi Judit, Bardóczy Attila, Kaszás Attila, Méhes László, Rátóti Zoltán és én – talán a kútba is beleugrunk, ha azt kérte volna tőlünk. Rengeteget tanultunk a közös munkából, és egész pályánkat végigkíséri a „ljubimovi élmény”.
A próbáink nyitottak voltak, bárki bejöhetett a főiskoláról. Két „növendék” mindig bent ült: Tőröcsik Mari és Garas Dezső. Számukra is fontos volt, hogy lássák Ljubimov munkamódszerét, szintén úgy érezhették, most valami újat tanulhatnak. Később Peacock és Peacockné szerepében sikeresen „vizsgáztak” is a Nemzetiben színre került Háromgarasos operá ban, amit Ljubimov rendezett.
A mester próbáiban az volt a lenyűgöző, hogy mindent megtanulhattunk a színházról. Először is remekül elemzett, új megvilágításba helyezte a darabot, azután hatalmas fantáziával bejátszható teret is épített köré, és különleges kellékeket talált ki számunkra, amelyekkel izgalmas volt dolgozni. Arra is megtanított, hogyan lehet igazán fontos pillanatokat létrehozni színészként, hogyan kell egy szerepet felépíteni, hogyan kell sírni és nevetni, hiszen Jurij Petrovics maga is színész volt. Csak széttárta a karját és máris potyogtak a könnyei. Szenvedélyes és játékos tanítómesterünk volt, akit csodálattal figyeltünk.
Amikor a Vígszínházban Marton László megrendezte a Macbeth et Kaszás Attila címszereplésével, Lady Macbethet játszottam. Az orosz mester is megtisztelt azzal, hogy megnézte az előadást, részletesen beszélgettünk róla, hiszen a Macbeth számára is fontos mű volt. De utána is rendszeresen találkoztunk, elmélyült a kapcsolatunk. Amikor pedig meghívott rendezni a Tagankára, hatalmas kitüntetésnek éreztem.
A Tagankát 1964-ben alapította a mester növendékeivel, ahol sorban születtek az olyan meghatározó előadások, mint a Jóembert keresünk Brechttől, és ez az erősen politizáló, különleges színházi hang ismertté vált az egész világon. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennek a fantasztikus színháznak csaknem a teljes repertoárját végignézhettem. A Taganka híres előadásai közül Bulgakov A Mester és Margaritá ja is nagy hatással volt rám - talán nem véletlen, hogy a Vígszínház egyik idei bemutatója szintén A Mester és Margarita .
De nemcsak a darabok, hanem a színház épülete is kultikus volt, tele legendás színházi pillanatok hangulatával. Amikor beléptem Viszockij érintetlenül maradt öltözőjébe, átérezhettem az atmoszféráját a híres Hamlet előadásnak. Jurij Petrovicsnak pedig az irodájában ülni, és beszélgetni művészetről, drámákról, színházról önmagában élmény volt. Olyannyira magukkal ragadóak voltak ezek a beszélgetések, hogy sokszor kísérőim, Szabó G. László újságíró vagy Kozma András dramaturg tolmácsolása sem kellett, hogy megértsük egymást. Emlékszem, ahogy Jurij Petrovics arról mesélt, mennyire fontos a meditáció. Hűtött irodájában ittam a szavait, miközben iszonyatosan fáztam, de ő viszont a hideget szerette. Közben éppen akkor írta le gondolatait kisfiának, Péternek. Attól félt, majd nem tud mindent elmesélni a gyermekének, pedig fontosan érezte, hogy átadja, amit gondolt a világról. Így teltek moszkvai látogatásom hetei, gyakorlatilag minden pillanatot élveztem, amit Ljubimovval tölthettem, míg Shakespeare Ahogy tetszik című darabjára készültem. Végül azonban az előadás mégsem jött létre – édesapám halála miatt haza kellett utaznom.
Öt évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, amikor Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjével vettünk részt egy moszkvai fesztiválon. A nagykövetségen beszélgettünk Jurij Petroviccsal, újra hosszasan, részletekbe menően, mintha csak tegnap váltunk volna el. Vele csak így lehetett, igazi színházi egyéniség volt, aki élő és mélyreható kapcsolatot tudott teremteni nemcsak a beszélgetőtársaival, de a közönséggel és az alkotókkal is.
Jurij Petrovics, amikor a színházában volt, minden este hat órakor a nézők gyűrűjében gyújtotta meg egyik gyertyát a másik után azon a hatalmas csilláron, amelyen kizárólag valódi viaszgyertyák égtek. Ezzel a szertartással indult el az aznapi előadás. A nézők csodálták és testközelből érezhették meg az energiáit. Ljubimov színházvezetőként is közvetlen maradt, személyesen is sokat találkozott a nézőkkel. Jó, hogy ezt is megtanulhattam tőle. Az irodájában pedig volt egy fal, és miközben beszélgettünk, nem tudtam levenni a szemem Laurence Olivier aláírásáról. Ha tovább siklott a tekintetem, egymás mellett láttam a színházi legendák keze nyomát, hiszen ott sorakoztak az aláírások a legnagyobb orosz művészektől kezdve egészen Peter Brookig. Ez is annyira mély benyomást tett rám, hogy az irodámban létrehoztam egy falat Ljubimov hatására, ahová a velünk dolgozó színházi emberek helyezik el a kézjegyüket. Reméltem, hogy Jurij Petrovicsot meglepem ezzel a fallal, nagyon mosolygott volna, ha meglátja, de sajnos erre már nem kerül sor. De a munkássága így is kitörölhetetlen nyomot hagyott. Minden színésznek, színházi embernek ilyen tanítómestert kívánok!”
"Kései sirató" (?)
Kern András írása
Drága Jurij Petrovics,
én nem értettem, hogy Te mit akarsz velem. Nem voltam pedig hülye, csak talán túl fiatal és nagyon tapasztalatlan. Meg egy másik nyelv, egy másfajta gondolkodás rabja. Akkor mi (most már jól tudom) egy realistább, naturálisabb, pszichológiai dolgokon keresztül kifejező, néha jó, néha rossz, konzervatívabb színházat csináltunk, azt is tanultuk. Sztanyiszlavszkij „emlőin” nevelkedtünk, hallottunk ugyan valamit harangozni Meyerholdról, és persze láttunk már Brechtet jól játszani (A szecsuáni jólélek – Giorgo Strehler), láttuk Brooktól a Szentivánéjit, láttuk a Stúdió K-t Fodor Tamással, de a te avantgárd (ma úgy mondanánk: alternatív), politikai paraboládat nem értettük mégse. Forradalmian új volt nekünk, világszínház: nem értettük. Többes számban mondom, mert voltak a társulatunkban nagyok, akikre fölnéztem, és ők se értették – persze, voltak, akik meg igen!
1977-et írtunk, én csodálkozó boldogsággal vettem a hírt, hogy engem választottál Raszkolnyikov szerepére a Bűn és bűnhődésben. Mint később kiderült, azért, mert – így mondtad: „Ő, az, akin látom, hogyan gondolkodik”. Talán ez volt a szerencsém, és egyben a vesztem is? Túlgondolkodtam én ezeket a próbákat? Az istennek se akartam elhinni, hogy nem egy – ahogy Dosztojevszkij írja – égőszemű, sápadt, csöndes, szép fiatalembert akarsz, aki nyugtalanul sétál a nagy orosz éjszakában, lelkiismeretfurdalással, hogy megölte az öreg uzsorásnőt; nem, te egy fasisztoid gyilkos önigazoló, vad monológjával kezdtél, hogy nem hetekig keresgélő, lelkiző próbákat csinálsz példánnyal a kézben, mint Ádám Ottó a Madáchban, nem, te az első rendelkező próbán kész fényekkel, zenével, ordíttattál engem, hogy hangszalag-gyulladásom lett rögtön; hogy te nem a történetet akarod igazán elmesélni, hanem diktátor-ellenes, politikai „plakátszínházat” csinálsz (egyszerűsítek persze) Sztálin ellen, Hitler ellen, főképp pedig Brezsnyev ellen; nem értettem!
Nem hittem el, szokatlan volt, nehéz volt, idegen volt, ráadásul a nyelv is, a fordítás… (pedig Elbert János szép szövege volt), de azért mikor előjátszottad nekem az első mondatot oroszul, talán te is hallottad, hogy a sok mássalhangzótok hogy fröcsköl, üvölt, harap, milyen erős a mi magánhangzókkal teli, hosszabb, lágyabb magyar szavainkhoz képest; mindegy, ezt nekem kellett megoldani, valahogy meg is oldottam. Mert az előadás végül, azt hiszem, nagyon erős lett, csak jó sok veszekedés, értetlenség, szereplőcserék, nagy „színházi belehalások” árán.
Most meg már értem. Jó, hatvanhat éves vagyok, Te most mentél el 97 évesen, és csak bánom, hogy Neked végülis sose mondtam el, hogy én annyit, mint tőled, talán nem tanultam senkitől. Jó, valamit hoztam otthonról, velem született humoromat, apámtól-anyámtól irodalom- és színházimádatot, csavaros észjárást, praktikus gondolkodást, angolos műveltséget a főiskoláról, Várkonyitól, Vámos tanár úrtól szentimentalizmus-ellenességet, elemzőkészséget stb. De igazán dolgozni, beszélni, a lelket kinyitni, „odaadni magamat” valaminek, a terhelést bírni, a rendezőben bízni, erősnek lenni és hatni, keményen, odamondóan hatni, átélten vad színházi eszközöket használni, zsigerből játszani, üvölteni és sírni – szóval amire a színház való (is való) – ezeket tőled tanultam! Nem tudtam életedben megköszönni, most megköszönöm.
Egyébként Darvas Iván azt mondta nekem a próbák úgy kétharmadánál: „Nézd, ha más nem is, annyi előnyöd mindenképpen lesz ebből a játékból, hogy ennél nehezebb feladatot soha az életben nem kell majd színházban megoldanod.” Igaza volt, most így öregedve megállapíthatom: tényleg ez volt a legnehezebb! De az nem jött be belőle, hogy „ ha más nem is”. Más is volt. Amiket fentebb említettem, amit el akartam mondani.
Köszönöm, hogy ismerhettelek!
Nyugodj békében!
Kern András