Nemzeti ünnepünkön társulatunk tagját, Lukács Sándort Kossuth-díjjal tüntették ki "a közönség, a szakma és a kritika által is nagyra értékelt művészete, illetve színházi, filmes és televíziós szerepeiben egyaránt mesteri, kivételes kreativitását és temperamentumát tükröző játéka, páratlanul sikeres művészi pályafutása elismeréseként". A magyar kultúra műveléséért és ápolásáért járó legmagasabb állami kitüntetést Áder János köztársasági elnöktől vehette át a Parlamentben.
Lukács Sándor közvetlenül a Színház- és Filmművészeti elvégzése után, 1972 augusztusában került a Vígszínházhoz, amelynek azóta is tagja.
“A fiatal kollégák lelkesedése, elhivatottsága, kreativitása és hihetetlen energiája engem is fiatalon tart. Jó érzéssel tölt el, hogy bizalommal fordulnak hozzám. Könnyen megtalálom velük a közös hangot, ugyanúgy, ahogy a ’70-es évek elején mi, akkori fiatalok is nagyszerűen kijöttünk a régi „nagyokkal”: Somogyvári Rudolffal, Darvas Ivánnal, sőt, továbbmegyek, a még idősebbekkel is: Págerral, Bilicsivel… Tegeződtünk velük, mert a többségük megengedte, hogy tegezzük őket. Emlékszem, milyen felemelő érzés és milyen nagy élmény volt beszélgetni, együtt dolgozni velük, egyáltalán, a közelükben lenni… Ha az én korosztályom csak tizedannyit tud nyújtani a mostani fiataloknak, mint amennyi „útravalót” mi kaptunk Darvastól, Latinovitstól, Págertől, akkor már elégedett és igazán boldog vagyok.”
Tehetségének, karakterformáló képességének, szép orgánumának és sármos megjelenésének köszönhetően Lukács Sándor már fiatal korában a legnépszerűbb művészek közé tartozott.
Első főszerepe a Kapás Dezső rendezte Don Juan volt, és játszott a hetvenes évek két nagy sikerdarabjában, a
Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról
és a
Harmincéves vagyok
című előadásban. Emlékezetes alakítást nyújtott sok-sok legendás előadásban, többek között a
Pillantás a hídról
ban Alfieriként, a
Szentivánéji álom
ban Oberonként, a
Pisti
ben Tevékenyként, a
Körmagyar
ban Milliomosként, Esterházy Péter darabjában Rubensként, és a
Vörös és feketé
ben De La Mole márkiként. Az utóbbi években a
Lenni vagy nem lenni
ben, a
Makrancos Katá
ban, a
Monokli
ban, az
Átutazók
ban, a
Jóembert keresünk
ben és
Az álomkommandó
ban nyújtott emlékezetes alakítást.
A 2014/2015-ös évad fontos színházi eseménye volt a Vígszínház Bulgakov-bemutatója,
A Mester és Margarita
. Ebben az előadásban Lukács Sándor Woland szerepét alakítja hihetetlen intenzitással és lehengerlő sármmal.
“A munkám során rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Ha csak arra gondolok, hány darabban játszottam az elmúlt negyven évben, de ha csak a legemlékezetesebbeket idézem is fel, akkor is csuda érdekes, hogy a szerepeimben milyen sok különböző élethelyzetbe kerültem. Számtalan sorsot formáltam, formálok meg, és a megélt-átélt szerepek amellett, hogy sok tapasztalattal szolgáltak, és bölcsebbé tettek, egytől egyik hagytak maguk után egy kis nyomot a lelkemben.”
Művészi teljesítményét a közönség, a szakma és a kritika egyaránt a legnagyobb elismeréssel fogadja.
Színházon kívül is a legfoglalkoztatottabb színészek közé tartozik. Több mint 40 filmben és tévéjátékban szerepelt. Az 1970-es évektől számos magyar filmben játszott, például az 1976-os Beszterce ostromában és 1981-ben szerepelt Szabó István Oscar-díjas Mephistójában is. De látható volt a Madárkák, a 141 perc a befejezetlen mondatból, az Amerikai cigaretta című filmekben, és a Hamlet, az Optimista tragédia, A szökevény, a A szerelem bolondjai és a Megbízható úriember című tévéfilmekben is.
Életének a költészet éppúgy része, mint a színészet: “Kilencéves kölyökként, 1956-ban a forradalom hatására írtam életem első költeményét Zászlók címmel, Miskolcon. A gimnáziumban pedig már novella- és verspályázaton indultam. Nagyon sokat köszönhetek a kiváló magyartanáraimnak, akik hihetetlenül inspiráltak: nálunk mindenki verset írt az osztályban. Aztán persze a diáktársaim többsége kinőtte ezt a kedvtelését, én viszont nem nőttem ki…” Első kötete 1985-ben jelent meg, azóta még négy látott napvilágot.
1974-ben Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt, 1978-ban Jászai Mari-díjat, 1990-ben Érdemes Művész kitüntetést, 1993-ban Ruttkai Éva-emlékgyűrűt kapott. Háromszor nyerte el a Vígszínház Ajtay Andor-emlékdíját (1991, 1996, 2009). 2007-ben Harsányi Zsolt-emlékdíjjal jutalmazták. Ugyanebben az évben megkapta a Prima Primissima Díjat is. 2009-ben neki ítélték a Bilicsi-díjat és ugyanebben az évben Pro Urbe Budapest-díjat kapott. 2013-ban Kiváló Művész elismerésben részesült, 2015-ben pedig Roboz Imre Művészeti Emlékdíjjal jutalmazták.
Szerénységét, színház-tiszteletét azóta is megőrizte, és ma is a Vígszínház egyik legjelentősebb művésze.
“A színész minden alkalommal magával viszi a színpadra az aktuális kondícióját, plusz azokat az impulzusokat, amelyek a nap folyamán érték, és ezek ha rejtve is, de mind megjelennek az aznapi alakításában. Nincs két egyforma előadás: a napi diszpozíció mindig benne van egy produkcióban, a hangsúlyok áthelyeződhetnek egy kicsit, ami kifejezetten élvezetessé teheti a játékot. Ezért is vallom, hogy a színészet olyan hivatás, amit nem lehet megunni!”