„Zárul a szív, Hátracsusszan a tenger, Letakarva a tükrök.” Így fejeződik be Sylvia Plath Zúzódások című verse. Ez a zárómotívum sajnos nem képletes, jól tudjuk a valóságot: a költőnő öngyilkos lett. Végső soron ezt a folyamatot – a serdüléstől az önpusztításig – tárja fel az a „duódráma”, amelyet a Vígszínház művészei mutattak be. Rose L. Goldemberg: Levelek haza című színpadi játékát a Vígszínház és a tatai művelődési központ közösen rendezte.
Sylvia 696 levelet írt haza családjának 1950-től 1963 februárjáig, amikor öngyilkos lett. Így képet kaphatunk az írónő életéről egyetemista éveitől kezdve, miközben fény derül a kétszereplős játékban az anya és lány viszonyára is. Szeretet és gyűlölet, utálat és megértés, vonzódás és taszítás, egyetértés és ellenkezés, segítés és magárahagyás, vagyis ellentétes érzelmek ütköznek drámai módon a színpadon.
Számomra Sylvia Plath a világirodalom eddigi legnagyobb költőnői közé tartozik. Talán azért is, mert a legnőiesebb nőiséget olyan bátor és kemény hanggal fogalmazza meg, amely inkább a férfiírók erénye. Olyan metaforákban gondolkodik, amelyek összegezni tudják a XX. század emberének életérzését, eltalálja ennek a kornak a centrális valóságát. Halála után legendák övezik körül, sérülékenysége, „balsorsa”, a hétköznapi lét szorításai ellen való tehetetlensége segítik költészetének elfogadtatását.
Persze a lényeg máshol van. A modern lírában Walt Whitmanre, Poe-ra és a magányos Emily Dickinsonra emlékeztet úgy, hogy új, belső összefüggéseket mutat fel verseiben. Nála az írás az energiaátvitel eszköze, miközben az eleven anyagon – önmagán – kísérletezik. De lehet-e más a költészet sajátja? Sylvia egyéniségének kiteljesítésén túl páratlan módon megtanulta a versírást, mint szakmát is.
Mindezek miatt különösen értékes az a kísérlet, amelyet a Vígszínház és a tatai művelődési központ folytat. Találkoznak az érdekek, hiszen a művelődési központ nehezen talál színházi előadást. A színház pedig a fővároson kívül is jelen tud lenni. A tájelőadások sokszor nem tudják ellátni a színházi funkciót – egy feladat letudásai csupán. Ezen túl a keveset foglalkoztatott színészek számára is játéklehetőséget tud teremteni Tata. A darab színreállítása aránylag kevés pénzbe került.
Hozzátartozik a lényeghez az is, hogy a kamara jellegű darabokhoz a Vígszínház méretei nagyok. Ezt az újszerű kezdeményezést hosszú távra tervezik, különleges és érdekes darabokkal akarnak a közönség elé lépni.
Ruszt József rendező finom, cizellált, aprólékos gonddal létrehozott előadást tudott Tatán a nézők elé állítani. Leleményes dramaturgiai módszer az úgynevezett visszavetítéses technika: az édesanya tárja fel az írónő leveleit. Így lesz dialógus a monodráma, így lehet eljátszani a leveleket. Az emlékezés és a színpadi jelen egyszerre létezik.
Ritka a játéktechnika is: amerikai dramaturgiai leleménnyel dolgozik a rendező. Ennek lényege, hogy végső soron nem a történet, nem a történés a fontos, hanem a mikrohelyzetek. Korállszerűen építkezik a darab – öt-hat mondat tesz ki egy jelenetet. Ha régi értelemben vett, klasszikus előadásokat egy szimfóniához hasonlítjuk, akkor a Levelek haza darab hegedű-, vagy zongoraszonáta.
Sylvia Plath szerepében Venczel Vera kitűnő alakítást nyújtott. A költőnő legbelsőbb rezdüléseit is ki tudta vetíteni, arcjátéka tisztán és őszintén idézte fel a levelek mondanivalóját. A sokszor látott modoros, rutinszerű színészi játék után felüdülés volt látni ezt a darabot. Aurélia, az édesanya szerepében Tanay Bella meggyőző erővel tudta váltogatni a síkokat időben és térben egyaránt. A két színésznő egyetlen megformált alakká tudott válni, talán ez volt a legnehezebb szakmai feladat.
Geher István idézi Franz Kaffkát, amikor Sylvia Plathról ír tanulmányt: „Olyan könyvekre van szükségünk, amelyek lesújtanak ránk, mint a szerencsétlenség: amelyeket megszenvedünk, mint az életünknél is drágább szeretteink halálát; olyanokra, hogy megrohanjon tőlük az érzés, mintha az öngyilkosság szélére sodródtunk volna… az igazi könyv úgy vág belénk, mint a fejsze: feltöri bennünk a megfagyott tengert.”
Nos, ez a darab ilyen volt.
Vaderna József, Dolgozók Lapja, 1984 (XXXIX. évfolyam, 88. szám)