1986 nyarán a Presser-Dusán szerzőpáros elvonult a világ szeme elöl a zsennyei alkotóházba, hogy megírják egy televíziós mesesorozat, továbbá a régóta esedékes Zorán-album zenei anyagát. Szigorú rend fogadja őket. Egykor ebéd, hétkor vacsora, az is meg van szabva, mikor lehet verni a zongorát. Az idő szőttesében ma már kinyomozhatatlan (nincs is jelentősége), vajon betartották-e a zsennyei házszabályokat. Az viszont tény, hogy hazafelé jövet arról beszél egymással kétségbeesetten a két muzsikus, hogy gáz van. Se a Zorán-lemezzel, se a mese-epizódok dalaival nem készültek el. Nem sejtik, hogy a helyette írt zenemű, A padlás, Marton László rendezésében a Vígszínház történetének tán legfényesebb sikere lesz.
— Felcseperedett a \"gyerek\". Január 27-én már húszéves lesz! Hogy éled meg e ritka szülinapot?
— Boldog vagyok, nyilvánvaló. És igyekszem megköszönni mindenkinek, aki segített, hogy a Padlás létrejöhessen és a mai napig színen legyen.
— A távolság megszépíti a valóságot. Nehéz szülés volt?
— A Víg igen keserves pénzügyi időszakát élte akkoriban. Gondoljunk csak Fehér Miklós egyszerűségében is zseniális színpadképére, ahol rengeteg \"újra felhasznált\" bútor, és díszletelem látható, kivéve talán a Robinson nevű tüneményesen otromba monstrumot, amelyet újonnan építettek.
— A zenén is spórolni kellett?
— Igen, a színháznak nem volt pénze zenekarra, tehát stúdióban előre fel kellett venni a teljes zenei alapot.
— Amelyen minden hangszert te játszottál fel.
— Igen. Kipróbáltam a színészeket, mi lesz számukra a jó hangnem, betanítottam a dalokat és közben készítettem a felvételt. Ehhez persze kellett egy olyan csodálatos hangmérnök társ is, mint Kiss Pista, akinek ebben már fantasztikusan nagy gyakorlata volt és végig támogatott ebben a hajszában.
— Ami a betanítást illeti, a Szent István körút 14. című zenés játékban remek paródiát lehetett látni arról, hogyan bírod rávenni a Popfesztivál színészeit a rockos, angolszász énekstílusra. Miben különbözött az Almási Éva, Tahi Tóth László féle gárda a Padlás csapatától?
— Főleg abban, hogy az új generáció ebbe a műfajba már beleszületett. A mai srácok már génjeikben hordozzák ezt a stílust. Gitároznak, zenekaraik vannak. Szőcs Artur például, aki az egyik új főszereplője most A padlásnak, maga is ír zenét.
— A Popfesztivál próbafolyamata ezek szerint küzdelmesebb volt, a Padlásénál?
— Sokkal. Nagy lecke volt, tanultam belőle. Zöldfülűként nem tudtam, hogy úgymond egységes társulat nincs, mindig vannak helyes emberek, és vannak ártányok is. Szóval csak kapkodtam levegőért. A Padlást már sokkal tapasztaltabban kezdtem el, és még a \"kémia\" is szerencsésebb volt. Már tudtam a leckét. Színházban nem szabad óvatoskodni. Ki kell mondani, amit gondolsz. Amúgy, ki nem állom a halálosan magabiztos színházi szakembereket. Bennem itt a szorongás. Vagy egy kis gyávaság? De hát ki ne félne, hogy egy olyan sorozat után, mint a Popfesztivál, Harmincéves vagyok, Jó estét nyár, jó estét szerelem, mi lesz a Padlással?
— \"Fényév távolságra\" voltatok a buktától. Akárcsak Kaszás Attila most tőlünk, aki már az égi padláson énekli a dalaidat.
— Az ő hangját hallottam magamban mindvégig, amikor a Rádiós dalait írtam. Rá írtam a szerepet, ez nem titok. Attila a Padlás örökös lakója marad. Ez nem valami pátoszos szöveg, ez így van.
— A darabot idehaza és a határokon túl számtalan helyen bemutatták, s ezekre a bemutatókra meghívtak. A szerzők udvariasságból ilyenkor gyakran elsütik az \"itteni előadás volt a legjobb\" kezdetű mondatot.
— Biztos, illene hasonlókat mondanom, de ha nem igaz, hát nem. Ha nem tetszett, próbáltam finoman közölni, hiszen egy nagy erőfeszítést lesöpörni az asztalról nagy modortalanság lenne. Ráadásul nem biztos, hogy én tudom a legjobban, hogy \"miből lesz a cserebogár\"? Csomó Padlás nagyon tetszett, de előfordult egy-két rémálom is.
— Miért nem a premiert nézted meg?
— Utálok premierekre járni. A nagy pofavizit. Jobban szeretek a huszadik előadás körül szépen beülni a hátsó sorba.
— Harminc éve vagy a Vígszínház zenei vezetője. Kiváló rendezőkkel dolgoztál együtt, komoly tapasztalatokkal rendelkezel színházcsinálás ügyben. Soha nem gondoltál arra, hogy saját színházad legyen?
— Nem. Mindig elcsodálkozom azon, miért akar valaki színigazgató lenni. Ennél borzalmasabb terhet nem lehet elképzelni. Ha valaki azt mondaná, hogy nekem adja a Vígszínházat, sírva szaladnék innen el. Csodálom Martont, fantasztikus, ahogy bírja. Társrendező-dramaturgnak viszont azt mondják, használható vagyok.
— Kitaláltátok már, mi lesz a jubileumi ajándékotok?
— Hogyne. Korábban mindig a szerepnek, vagy a szereplőnek szóló személyes meglepetést találtunk ki. Ezúttal azonban 60—80 fő részére ez már megoldhatatlan, ezért mindenkinek egyforma ajándékot hozunk.
— Te kitől kaptad a legszebb premierajándékot?
— Tábori Nórától. Egy babérkoszorút. Abban benne volt a szeretet. Meg az a valami... A babérkoszorú öt centi átmérőjű volt...
— Tábori Nóráról bérletet neveztek el a Szent István körúton. Valami azt súgja nekem egyszer majd lesz Presser-bérlet is. És azokon az estéken bizonyos szilvás gombócról énekelnek.
— Óh, lehet. Meg az is, hogy nem.
(2008. január)
Ezen a padláson, "Ég és Föld között" minden megtörténhet, akárcsak a mesékben. Egy fiatal tudós megszállottan dolgozik szuperintelligens számítógépén, és különféle titokzatos számításokat végez, de nyugalmát és munkáját állandóan megzavarják különféle halandó és halhatatlan lények...