— Ami a betanítást illeti, a Szent István körút 14. című zenés játékban remek paródiát lehetett látni arról, hogyan bírod rávenni a Popfesztivál színészeit a rockos, angolszász énekstílusra. Miben különbözött az Almási Éva, Tahi Tóth László féle gárda a Padlás csapatától?
— Főleg abban, hogy az új generáció ebbe a műfajba már beleszületett. A mai srácok már génjeikben hordozzák ezt a stílust. Gitároznak, zenekaraik vannak. Szőcs Artur például, aki az egyik új főszereplője most A padlásnak, maga is ír zenét.
— A Popfesztivál próbafolyamata ezek szerint küzdelmesebb volt, a Padlásénál?
— Sokkal. Nagy lecke volt, tanultam belőle. Zöldfülűként nem tudtam, hogy úgymond egységes társulat nincs, mindig vannak helyes emberek, és vannak ártányok is. Szóval csak kapkodtam levegőért. A Padlást már sokkal tapasztaltabban kezdtem el, és még a "kémia" is szerencsésebb volt. Már tudtam a leckét. Színházban nem szabad óvatoskodni. Ki kell mondani, amit gondolsz. Amúgy, ki nem állom a halálosan magabiztos színházi szakembereket. Bennem itt a szorongás. Vagy egy kis gyávaság? De hát ki ne félne, hogy egy olyan sorozat után, mint a Popfesztivál, Harmincéves vagyok, Jó estét nyár, jó estét szerelem, mi lesz a Padlással?
— "Fényév távolságra" voltatok a buktától. Akárcsak Kaszás Attila most tőlünk, aki már az égi padláson énekli a dalaidat.
— Az ő hangját hallottam magamban mindvégig, amikor a Rádiós dalait írtam. Rá írtam a szerepet, ez nem titok. Attila a Padlás örökös lakója marad. Ez nem valami pátoszos szöveg, ez így van.
— A darabot idehaza és a határokon túl számtalan helyen bemutatták, s ezekre a bemutatókra meghívtak. A szerzők udvariasságból ilyenkor gyakran elsütik az "itteni előadás volt a legjobb" kezdetű mondatot.
— Biztos, illene hasonlókat mondanom, de ha nem igaz, hát nem. Ha nem tetszett, próbáltam finoman közölni, hiszen egy nagy erőfeszítést lesöpörni az asztalról nagy modortalanság lenne. Ráadásul nem biztos, hogy én tudom a legjobban, hogy "miből lesz a cserebogár"? Csomó Padlás nagyon tetszett, de előfordult egy-két rémálom is.
— Miért nem a premiert nézted meg?
— Utálok premierekre járni. A nagy pofavizit. Jobban szeretek a huszadik előadás körül szépen beülni a hátsó sorba.
— Harminc éve vagy a Vígszínház zenei vezetője. Kiváló rendezőkkel dolgoztál együtt, komoly tapasztalatokkal rendelkezel színházcsinálás ügyben. Soha nem gondoltál arra, hogy saját színházad legyen?
— Nem. Mindig elcsodálkozom azon, miért akar valaki színigazgató lenni. Ennél borzalmasabb terhet nem lehet elképzelni. Ha valaki azt mondaná, hogy nekem adja a Vígszínházat, sírva szaladnék innen el. Csodálom Martont, fantasztikus, ahogy bírja. Társrendező-dramaturgnak viszont azt mondják, használható vagyok.
— Kitaláltátok már, mi lesz a jubileumi ajándékotok?
— Hogyne. Korábban mindig a szerepnek, vagy a szereplőnek szóló személyes meglepetést találtunk ki. Ezúttal azonban 60—80 fő részére ez már megoldhatatlan, ezért mindenkinek egyforma ajándékot hozunk.
— Te kitől kaptad a legszebb premierajándékot?
— Tábori Nórától. Egy babérkoszorút. Abban benne volt a szeretet. Meg az a valami... A babérkoszorú öt centi átmérőjű volt...
— Tábori Nóráról bérletet neveztek el a Szent István körúton. Valami azt súgja nekem egyszer majd lesz Presser-bérlet is. És azokon az estéken bizonyos szilvás gombócról énekelnek.
— Óh, lehet. Meg az is, hogy nem.
(2008. január)