Sztevanovity Dusán és Horváth Péter húsz év után A padlásról

Húsz év alatt megszámlálhatatlan vélemény, nyilatkozat született A padlásról. Ha kérdezték tőlem sikerének titkát, azt válaszoltam, nem tudom. Pedig gondoltam valamire, de nem mertem elmondani. Ünnep van. Nem is akármilyen. Hadd fecsegjek egy kicsit, mintha a sokadik pohár után lennénk.

degenként érkeztünk ebbe az országba, apámat pár év múlva elvitte a politikai foglyokat gyűjtögető fekete autó. Körülöttem mindenki sírt, kesergett. Csak a nagymamám tartotta magát. Nem... Csak a nagymamám hite volt elég erős ahhoz, hogy megőrizze életerejét, humorát. Ő magyarázta nekem, hogy bármilyen gonosz és ostoba a világ ott kint, a jó itt van a falakon belül, a családban, a lelkünkben. És ez nagy erő, mert képes átlépni a sötétségen, és ott túl a felhőkön megtalálja a békét, elragadott szeretteinket.

Tudom, Isten világáról beszélt, de nekem mesekönyveim manói, varázslói, törpéi és óriásai népesítették be ezt az elképzelt utazást. Később, az egyetemen tanultam a világmindenség fizikájáról, a végtelen űrről és a fekete lyukakról. Tudtam, hívő nagymamám és a tudomány világa összeér egymással. Csak kell egy hely, ahol átléphetünk az egyikből a másikba. Egy hely, ahol az embereket a barátság, a szeretet olyan erősen fűzi össze, hogy hiába dörömbölnek otthonunkon nagy fekete autók gazdái — akár börtönbe, akár a túlvilágra akarnak vinni valakit — sohasem szakíthatnak el bennünket egymástól.

A premier szünetében egy elismert dalszövegíró megkérdezte tőlem, mit akar, miről is szól ez a darab? Akkor csak zavartan mosolyogtam, arra gondolva, mi lesz ebből, ha még ő sem érti?! Húsz év múltán bevallom: A padlással csak azt szerettem volna elmondani, hogy a világból sohasem hiányzó T. Müllerek bármennyit pusztítanak, hazudnak, ármánykodnak; nem nyerhetnek. Addig nem, amíg vannak Mamókák, akár a valóságban, akár csak az emlékeinkben. Bármilyen fájdalmas volt elbúcsúzni a nagymamámtól, az édesapámtól, az összetartozás érzése, amit örökül rám hagytak, minden jó forrása az életemben. Ebből szeretne A padlás valamennyit továbbadni a közönségnek. Ha ez sikerült — nem vágytam többre.

Sztevanovity Dusán 2008. január

Kevés dolog ér többet., mint húsz évvel ezelőtt, mégis minden jóval többe kerül. Nagyszerűnek gondolt dolgokról derült ki, hogy ócskaságok, haszontalan holmikról, hogy nem lehet nélkülük boldogulni. Minden megváltozott körülöttünk — a Padlás (nagyjából) változatlan. A húszéves mese ma is hat. Nézői között vannak régi rajongók és ifjú lelkesek, kiszolgált mozdonyvezetők, újdonász könyvelők, orvosok, jogászok, metró-ellenőrök, gyerekek, felnőttek meg akik sose nőnek fel. Szeretik ezt a mesét, szeretik ezt az előadást.

Mi az oka a szinte példa nélküli sikersorozatnak? Talán az, hogy szerepeinek újabb és újabb fiatal művészek adnak életet, mindegyikük hozzátesz és elvesz belőlük valamit, az újak együtt játszanak a régiekkel, alakítják egymást és a mese árnyalatait, de a mese is alakítja őket? Talán van ebben az általunk talált történetben (zenéstől, dalszövegestől, prózástól-mindenestül) valami, ami valahogy több lett az idők során annál, mint amit mi, alkotók, valaha is gondoltunk róla? Nem tudom. Talán mindegy is. A fontos, hogy örüljünk neki felhőtlenül, büszkén és boldogan, úgy, ahogyan manapság szinte semminek nem lehet örülni — kivéve talán a szilvásgombócot.